Tisztelt Vass Norbert Úr!

Tegnap megvásároltam az Ön által szerkesztett és több szerző tollából származó írásokat tartalmazó, "Mindenki!" című könyvet, melyet egy ültő helyemben ki is olvastam.

Bevallom csalódást okozott a kiadvány, mert az elgondolás nagyon jó, de a végtermék több sebből vérzik. Nem is értem, hogyan történhetett ez meg egy Nemzeti Kulturális Alap által támogatott projekttel, hiszen a szerkesztés után, nyomdába kerülés előtt valakinek/valakiknek lektorálnia/lektorálniuk kellett volna az anyagot.

Építő jellegű kritikát szeretnék gyakorolni az alábbiak szerint:

A könyv szerkesztése előtt beszélgetnie kellett volna a szüleivel és a nagyszüleivel, tekintettel arra, hogy Ön még csak gondolat volt az érintett időben. Én 20 évvel idősebb vagyok Önnél, ezért én tanuló és dolgozó ember voltam az átölelt időszakban, tehát én megéltem ezt a történelmi kort. Volt kockás ingem, Alföldi papucsom, szimatszatyrom és farmernadrágom. A barátaimmal együtt jártam koncertekre az ország művelődési házaiba és a Budai Ifjúsági Parkba. Éltem a szocialista tömb legboldogabb barakkjában, ahogyan a többi szocialista ország állampolgára nevezte a mi Kádár-korszakunkat. Egyformán szegények voltunk, de mindenkinek volt munkája, rendes ruhája és minden család asztalára került megfelelő mennyiségű és minőségű étel, tekintettel arra, hogy dübörgött a háztáji gazdálkodás, Nádudvar és Bábolna, az ország "kemény" valutájának nagy részét mezőgazdasági gép- és technológia fejlesztésére fordítottuk köszönhetően Váncsa Jenő és Kádár János munkájának. Amerikából gépeket és technológiát vásároltunk, Izraelből öntözőrendszert és technológiát. A Trapper farmert, ahogyan Ön is írja, a fiatalok igénye miatt kezdték el gyártani, mert ennél fontosabb dolgokra költöttük az ország "kemény" valutáját. Mindezt azért írtam le, mert illetlen és tiszteletlen a 211. oldalon az ország akkori első vezetőjére vonatkozó mondata, ilyet sem nem mondunk, sem nem írunk.

A könyv egyáltalán nem említi Aczél Györgyöt, aki 1968 után volt a korszak vezető kultúrpolitikusa, pedig ő az az ember, aki a 3T (tiltott, tűrt, támogatott) irányelvet vezette be, ami a könyvben is említésre kerül és több zenekar életében gondot okozott.

A dalszövegíróknak külön fejezetet kellett volna szentelni, egyedül Adamis Anna neve kerül említésre. Gondoljon csak bele, a zeneszerző zenét szerez, a zenéje önmagában is megállna, de csak akkor tud az énekes énekelni, ha van szöveg, mi a közönség csak akkor tudunk az énekessel, a zenekar tagjaival együtt énekelni, ha a dalszövegíró szöveget írt az adott zenéhez. A dalnak akkor lesz mondanivalója, ha a kettőt összegyúrják. A könyv meg sem említi a Táncdal- és Sanzonbizottságot, akik elbírálták az adott zene szövegét. A dalszövegíró is a zenekar tagja, fontos ember, az ő munkájának is köszönhető, ha egy dal sikeres lesz, s, hogy melyik dal lesz sikeres, az csak a közönségtől függ. Ha valaki elmegy a koncertre, egy közös játék része lesz, amely a zenekar és a közönség között folyik. A rajongók írásaiból kitűnik, hogy az adott közösségben gondtalannak, szabadnak, boldognak érzik magukat, de a visszacsatolásról is írni kellett volna, hiszen a színpadon, a zenekari tagoknak sem mindegy, hogy a közönség hogyan viselkedik, hiszen az rájuk is hatással van.

Hiányolom, hogy meg sem említi Horváth Attila nevét, aki együtt dolgozott a 100 Folk Celsius, a Bojtorján, a Korál, a Piramis, a Marathon, a Mobilmánia, az Omen, a Senator, a Tunyogi Rock Band zenekarokkal, Balázs Fecóval, Charlie-val, Cserháti Zsuzsával, Deák Bill Gyulával, Friderikával, Delhusa Gjonnal, Eszményi Viktóriával, Heilig Gáborral, Jenei Szilveszterrel, Horváth Ákossal, Keresztes Ildikóval, Kern Andrással, Koncz Zsuzsával, Kovács Katival, Lerch Istvánnal, Mándoki Lászlóval, Tóth Verával, Varga Miklóssal és Zámbó Jimmy-vel.

Itt van még Bódi László, Demjén Ferenc, Gerendás Péter, Laár András, S. Nagy István, Szigeti Ferenc, Sztevanovity Dusán. Bródy János, Schuster Lóránt, Pataky Attila, Szűcs Antal Gábor legalább megszólal/megjelenik a könyv lapjain.

Meg kellett volna még szólaltatni Földes Lászlót, akinek előadásai irodalmi- és zenei értéket is képviselnek. Hol van Gömöri Zsolt, Horváth Charlie, Presser Gábor nyilatkozata?

A Budai Ifjúsági Parkban fellépők közül hiányzik a Korál együttes, ahogyan a táncdalfesztivál fejezetből is?!

A 107. oldalon a Balázs Fecóról szóló részt Szarvas Károly átírta, a blogban jobb a szöveg és az elhunyt munkásságát is részletezni kellett volna. Sajnálom, hogy nem láttam az NKA és az Ön blogjában szereplő felhívást, mert a munkámmal voltam elfoglalva, de van 3 zenei írásom, ami segíthette volna az anyag összeállítását, itt a blogomban megtalálja. 

Nagy hiba, hogy Sitke egyáltalán nem szerepel, mint koncerthelyszín, hiszen 1986-óta, idén a 35. alkalommal kerül megrendezésre mindenfajta állami segítség nélkül a Sitkei Rockfesztivál. Nem véletlenül búcsúztatta az Óbudai temetőben zajló szertartással azonos időben Dr. Székely János megyéspüspök Balázs Ferencet Sitkén, el kellene ezen gondolkodni.

Surányi Katalin

A minap kísérhettük figyelemmel „Az élet dicsérete” című filmsorozatot a televízióban, mely sok humorral fűszerezve mutatja be egy állatorvosi praxis mindennapjait. Erről eszembe jutottak gyermekkorom Viszneken töltött napjai.

Amikor fialt a szomszéd kocája

Egyik tikkasztó nyári napon Annus néni, nagymamám szomszédja, izgatottan érkezett meg hozzánk és elmesélte, anyadisznója mindjárt világra hozza kismalacait, de rajta kívül nincs, aki a segítségére lehetne, mindenki házon kívül van, viszont még egy emberre szükség lenne. Mondtam nagymamámnak én szívesen vállalom, hiszen ilyen eseményen még soha életemben nem voltam jelen.

Immáron ketten ballagtunk vissza az ólban fekvő, nyugtalan anyadisznóhoz, akinek már szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Gyorsan friss szalmát fektettünk az ól padozatára, majd Annus néni egy kissámlira leülve a koca faránál helyezkedett el, mert megindultak a tolófájások, én pedig mellé guggoltam. Az első malacka nehezen érkezett meg, hiszen neki kellett kitaposnia testvérkéi számára az utat, de küzdelme sikerrel járt, így a gazdaasszony már a kezében is tartotta gazdasága új jövevényét, majd kisegítette a hosszabb-rövidebb szünetekkel sorra érkező malackákat, akiket a magzatburokkal együtt a kezembe adott. A burkot én szakítottam ki, majd benyúltam az adott malacka szájába és azt kitisztítottam, átdörzsöltem a sorban érkezők kis testét friss szalmával, majd biztonságos távolságban elhelyeztem őket anyjuktól, nem szerettük volna, ha valamelyiket agyon nyomja fájdalmától kábultan. A fialás legalább 3 órán át tartott, s 11 malacka született, az esemény lezárásaként minden rózsaszín kis állat a koca egy-egy csecsére került. A történések közben megtudtam Annus nénitől, hogy a kocák 115 napig vemhesek, s a vemhesség és a szoptatás idején energiában gazdag táplálékot igényelnek. Nagy élmény volt számomra az élet születésének látványa, az anyadisznó éppen úgy szenvedett, mint a szülő nők. Az esemény annyira belém ívódott, hogy fiam születése előtt a védőnő már nem sok újat tudott számomra mesélni a szülésről, természetesen olvasó emberként már egyébként is felkészült voltam.

Tehenek

A tehenek 5 óra tájban tértek haza a legelőről, mi gyerekek ilyenkor a kerítés mögül figyeltük őket, mindegyik jószág megállt a kapu előtt, elbődülte magát, majd besétált saját portájára. A Szabó családnak is volt tehene, Idus néni bekísérte az istállóba az állatot, majd lemosta a tőgyét, leült egy sámlira az állat mellé, a már előzőleg előkészített tejes vödröt az állat tőgye alá tette és kézzel nekiállt a fejésnek. A tej habosan, melegen ömlött ki kezei alól, isteni íze volt az ilyen testmeleg tejnek, volt, hogy fél litert is ledöntöttem a hazafelé úton. Amikor megvolt a fejéssel, ellátta az állatot és a konyhában a tejes vödörből átszűrte egy gézen keresztül az összes tejet egy másik tejes, zománcozott vödörbe, minden edény és a környezet is makulátlanul tiszta volt. Ezután megérkeztek a szomszédok tejesedényeikkel, Idus néni kimérte az 1-2 liter tejet, amit kértek, majd a megmaradó mennyiség a Szabadság utcában lévő tejleadó helyre került, ahol megmérték a zsírtartalmát, felírták a mennyiségét. A tejet Évike, Zoli bácsi és Idus néni lánya vitte be a leadó helyre kerékpárral, fiúk Zolika pedig az állatok körül segédkezett mindig, szakmájául is ezt választotta.

Nagymamám virágzó óriás kaktuszai

Az egész Táncsics utca csodájára járt nagymamám óriás, nyaranta egy éjszaka erejéig virágzó kaktuszai látványától, illatától. Amint az esti sétálók meglátták, az is lehet, hogy inkább először megérezték kaktuszaink semmihez sem hasonlítható illatát, azonnal megálltak kerítésünk mellett és beszélgetésbe elegyedtek nagymamámmal. Nagyszülőm ápolásának köszönhetően, kellemes nyári estéinket az időnként virágzó kaktuszaink látványa és illatarzenálja még jobban megszépítette, hol csak egy, hol egész garmadája nyílt a kaktusz virágának.

Gyerekek, fiatalok a faluban

A Táncsics utca gyermekei és mi, a fővárosból szünidőre érkező gyerekek egész nap együtt lógtunk, hol nálunk, hol a szomszédoknál tartózkodtunk, hol fogtuk kerékpárunkat és jártuk a határt, néztük az aratást, vizet hoztunk ceglédi kannában az ártézi kútról, bevásároltunk a helyi boltban, áttekertünk Jászárokszállásra egy héten egyszer a 3 kilogrammos, kovászos, óriás kenyérért, melyet egész héten fogyasztottunk zsírral és a kertből leszakított paradicsommal, paprikával, lekvárral, mindig ott ettünk, ahol éppen voltunk, egy család sem sajnálta a gyerekektől az ételt.

A forró délutánokon a gangon társasjátékoztunk, Amerikából jöttünket játszottunk, Szabóéknál diát vetítettünk, a nagyobb gyerekek olvasták a szöveget a kisebbeknek, kézimunkáztunk, gyermek- és ifjúsági könyveket olvastunk, faltuk a csíkos, a pöttyös és az indiános könyveket. Amikor enyhült a hőség, késő estig tollaslabdáztunk, fociztunk a mezőn, vagy a focipályán, én még otthon is döngettem a kaput zöld-fehér színű focilabdámmal, a szomszédok nem kis örömére. A régi focipályára is kijártunk, volt ott egy zúgó a pataknál, sokszor beszélgettünk, tábortüzet gyújtottunk, énekeltünk. Gyakran kerékpároztunk a faluban és környékén, az Mgtsz által a gépeknek a telephelyre vezető útja annyira jó volt, hogy elengedett kormánnyal is közlekedhettünk.

A gyermekek bevonása a munkába

Természetesen a játék mellett mindig voltak feladataink is a bevásárláson és a vízhordáson kívül, például volt, hogy segítettünk a kertet művelni, ültetni, betakarítani, kerítést-, házfalat festeni, házat-, kukoricagórét-, istállót takarítani, az állatokat ellátni.

Az utca gyermekei nagyon szerették nagyapámat, ő összetrombitálta őket, ha a határba készültünk lucernát kaszálni. Minden gyermek 50 lépést tolhatta a talicskát, mindenki nagy megtiszteltetésnek érezte a feladatot, s együtt számoltuk a lépéseket, hogy mindenki igazságosan részesüljön a feladat ellátásából. Nagyapám lekaszálta a lucernát és a megtelt talicskát hazafelé is a gyermekek tolhatták, mindig jó móka volt, a szülők meg örültek, hogy csemetéik jó helyen vannak és estére elfáradnak.

Nagymamám időnként nekiállt és egész nap tésztát gyártott. Meggyúrta a tésztát, majd kinyújtotta, ezután a tészta száradás céljából az ágyra terített tiszta terítőre került. Amikor mamám úgy érezte, hogy megfelelő a száradási foka, nekiállt és kockatésztát, széles és vékony metéltet vágott kézzel, nehéz munka volt a tésztakészítés, egész nap az asztal mellett állni, hol nyújtani, hol vagdosni a meggyúrt anyagot. A formára vágott tészták az udvaron, napsütéses időben, az asztalra terített tiszta terítőre kerültek, majd száradás után a vászonzsákokba. A munka akkor vált egy kicsit könnyebbé, amikor forgalomba kerültek a tésztagépek, így legalább már a vékonymetélt tésztáját le lehetett darálni a vágógépen.

A csigatésztát a Táncsics utca asszonyai mindig együtt készítették, babra munka volt, mindenkinek volt egy kis csíkozott fa alkalmatossága egy vékony fa pálcikával és ennek segítségével készítették ezt a fajta tésztát. Munka közben beszélgettek, olykor énekelgettek, így jobban gyarapodott az apró feltekert csigatészták száma is.

Esténként otthon nagyapámmal és nagymamámmal kukoricát morzsoltunk, nagyokat beszélgettünk, kitárgyaltuk az élet dolgait. Ha látogatóban voltunk a barátainknál, vagy a rokonainknál és délutánonként ott is kukoricát morzsoltak, csatlakoztunk.

Mi nők, lányok együtt kézimunkáztunk, sokat tanultunk a falubeli asszonyoktól.

Napszámban

Amikor már nagyobbak lettünk, az Mgtsz minket is alkalmazott, hol szőlőt kacsoltunk, hol almát szedtünk, ami orosz exportra ment. Mi gyerekek mentünk a fára, az idősebb asszonyok pedig csomagolták a sértetlen gyümölcsöket a rekeszekbe.

Ha nagyon meleg volt, a termelőszövetkezet alkalmazottja megengedte, hogy a dinnyeföldről szakítsunk az érett dinnyék közül, amit a földhöz csaptunk kés híján, majd igazságosan elosztottunk a dolgozók között.

Természetesen engedélyünk volt a munka felügyelőjétől, hogy minden nap degeszre együk magunkat almával, mi gyerekek éltünk is ezzel a lehetőséggel, harsogott a fogunk alatt a szép piros alma, folyt az ajkunkon annak zamatos leve.

Egyik alkalommal, amikor szőlőt kacsoltunk, hatalmas zivatar kerekedett, bőrig áztunk, de aztán gyorsan kisütött a nap, kis idő múltán a ruháink megszáradtak, tornacipőinket pedig ledobáltuk és mezítláb folytattuk a munkát a homokos talajon. Élveztük a munkát, egymás társaságát, egyedül a hajnali kelést nem szerettük, mert már 5 órakor a buszmegállóban kellett álljunk.

A dolgozó gyermekek fizetését kiegészítették az anyukák, nagymamák, így őszre lett új ruhánk, hiszen volt, hogy a jó levegőn, az egészséges környezetben két ruhaszámot is nőttünk, ősszel élményekkel telve kezdtük meg az új tanévet az iskolában.

Építőtábor

A falu gyermekei ősszel, amikor visszakerültek az iskolába és eljött az ideje, szőlőt szüretelni jártak, a fiúk sokszor rendetlenkedtek és a lányokat dobálták szőlővel, munka közben a szőlőtőkék között került sor az ebéd, uzsonna elfogyasztására.

Lagzi és a leselkedők

Tekintettel arra, hogy a faluban sok fiatal élt, időnként esküvőkre is sor került. Ezen események előtt, délutánonként kiültek a gyerekek és a felnőttek az árokpartra és a süteményekhez szükséges anyagokat együtt megpucolták. A beszélgetések által mindenki megismerhette a másikat és a sütemények elkészítésében is részt vehettünk, mely legalább egy heti munkát jelentett a lagzi előtt.

Az ételek elkészítése is hatalmas feladat volt, disznó- és tyúkok vágása kísérte, mindenki összefogott, hogy a rengeteg étel időben a kamrába, majd az asztalra kerüljön az innivalóval egyetemben.

Az esküvői szertartás a tanácsházán és a templomban zajlott, a lagzi pedig a háznál egy hatalmas sátorban az udvaron. A sátrat is a fiatalok díszítették fel közösen szalagokkal. Voltak a meghívott vendégek (rokonok, barátok) és voltak a leselkedők. A leselkedők az utcán várakoztak, szintén falubeliek, az ifjú pár és barátaik kijöttek hozzájuk az utcára, kóstolót hoztak az ételből, a süteményekből és az italokból, a leselkedők jóízűen ettek, s közben beszélgettek, mindenki jól mulatott. Bent a sátorban, folyt az eszem-iszom mulatság, a zenekar húzta a talpalávalót, az emberek ropták a táncot, s a zene természetesen az utcára is kihallatszott. A lagziban a vőfény vitte a szót, levezényelte az eseményt, s mindenki a legszebb ruháját öltötte magára.

Névadó ünnepség, keresztelő

A tanácsháza épületében, a névadó ünnepségeken, az általános iskolások, 10-15 fő, sorfalat álltak, verset mondtak, énekeltek, majd a névadás után a kisbabákat meg is keresztelték a templomban.  A szertartások végén, szokás szerint, komatálat kaptak a keresztszülők, majd közösen ünnepeltek a jelenlévők.

Rádió- és televíziókészülék

Az Orion 1923 óta gyártott rádiócsöveket, 1925 óta rádiókat, 1955 óta pedig fekete-fehér, majd színes televíziókészülékeket, mivel az ország vezetése elhatározta, hogy a közhangulat javítása érdekében elindítja Magyarországon a tévéadást. A háború után a Videoton 1955-ben kezdte meg a rádió-vevőkészülékek, 1959-ben a fekete-fehér televíziókészülékek, majd 1972-ben a színes televíziókészülékek gyártását.

Gyermekkoromban még rádiója sem volt mindenkinek, emlékszem, édesapám is egyik karácsonyra vásárolt a család számára egy rádiót, egész este mind a négyen mellette ültünk és hallgattuk. Nagymamám a 70-es években valamikor, egy fekete-fehér Orion Mátra televíziót vásárolt, amelyen a híradót az egész utca nézte, sokan a szőnyegen ülve.

Mi gyerekek mindig közösen, együtt néztük a gyermekfilmeket, mint az „Utánam srácok”, „Az öreg bánya titka”, a „Hahó öcsi” és természetesen „Bagamérit, aki a fagylaltját maga méri”, együtt nevettünk és együtt izgultunk a történéseken.

Cserépkályha

Télen, esténként még jól megraktuk a szobában lévő cserépkályhát, majd mosakodás után a hatalmas dunyha alá bújtunk, hogy ne fázzunk. Hajnalra bizony teljesen kialudt a tűz, így teljesen lehűlt a ház, ha meleget akartunk, a cserépkályhában és a tűzhelyen a konyhában is újra kellett raknunk a fahasábokat és újra kellett élesztenünk a tüzet. Gyorsan kellett dolgoznunk, ha nem akartunk sokáig fázni. A fa felaprítása mindig a felnőtt férfiak dolga volt, asszonyok csak akkor hasogattak fát, ha a férfiak nem voltak otthon, vagy nem volt férfi a háznál.

Állattartás

Nagyapám mindig hajnalban kelt, bedobott egy jóféle kupica pálinkát és ment ki az ólba ellátni az állatokat. Először szeretett malacaihoz ment, azok már kérték a finom, forró vízzel felengedett kukoricadarát, éhesek voltak, jelezték is hangjukkal, majd a csirkék, a kakasok, a kacsák és végül a kutya, macska került sorra. Az emberek mindig csak az állatok ellátása után reggeliztek.

Nagyapámat nemcsak a falubeli gyerekek, de állatai is kedvelték, legnagyobb rajongója Buksi kutya volt. Munkából hazafeléjövet, amikor nagyapám leszállt a Kőhídnál a buszról, Buksi kutya izgatott lett, majd nekiiramodott és egy szempillantás alatt átugrotta a kétméteres, fém frontkerítést, nem esett nehezére, hiszen fajtája szerint farkaskutya volt. Az akadály leküzdése után, szélvészgyorsan nagyapám elé futott a Kőhídig, majd nyakába ugrott, hogy üdvözölje. Természetesen a Táncsics utcában eleinte nagy volt a riadalom az asszonyok körében, de aztán megszokták zabolátlan természetű kutyánk hóbortjait.

A faluban még tartottak az emberek libát, szarvasmarhát, lovat, a ló nagy segítségükre volt a takarmány, a betakarított termények és egyéb anyagok szállításakor. Akinek nem volt lova, az a kerékpárján szállított mindent. Kb. 12 éves lehettem, amikor édesapám engem is meglepett egy Csepel kerékpárral, melynek nagyon örültem, a szabadságot is jelentette, hiszen nem kellett a buszra várnom, vagy gyalog mennem, ha a szomszéd faluba mentem kenyérért, vagy bevásároltam a faluban a háztartáshoz szükséges dolgokat. Zsákos takarmány terményt is toltam rajta az állatainknak, az ártézi kútról vizet hoztam, segítettem Évikének a tej leadásában. Volt olyan is, hogy csak felkerekeztem Gyöngyösre a barátaimmal, hogy ott szétnézhessünk. A Güdrökhöz, a kis tavakhoz is gyakran látogattunk a faluban, vagy a Szabadság és a Szondi utcába mentem látogatóba a rokonaimhoz, barátaimhoz. Gyakran előfordult az is, hogy a barátaimmal, a családommal a Jászárokszállási strandra mentünk kerékpárral.

Szerencsére még fiam is részese lehetett nagymamám szeretetének, megtapasztalhatta a Viszneki élet nyújtotta élményeket, mint az állatok közelségét, a mezőgazdasági munka megismerését, élvezhette a Viszneki emberek társaságát.

Művelődési ház

A községben természetesen volt művelődési ház, mellette a játszótér, a játszótéren hinta, melyet bevásárlásaink során mindig használtunk is a barátnőimmel, ha nem volt romlandó áru a kosarunkban.

A művelődési ház egy héten háromszor volt nyitva, itt találkozhattak a fiatalok. Mi pesti gyerekek is természetesen minden falubeli gyereket és fiatalt megismertünk (pl. Agócs, Ádám, Berta, Csombok, Dallos, Gonda, Jakus, Kiss, Magda, Szabó, Tóth), hiszen együtt játszottunk, együtt jártunk napszámba, a dolgozókkal együtt vártuk hajnalban a buszt. A művelődési házban lehetett beszélgetni, voltak filmvetítések, voltak táncos mulatságok, ha nem volt nyitva, akkor a buszmegálló volt a beszélgetések színtere.

Kamaszka Néptánccsoport 1973 óta

A falunak természetesen van néptánc csoportja is, melyet Irmuska néni, valamint fia, ifj. Csombok József tanár úr és Csombok Józsefné (Erzsike) tanárnő szervezett. Általános iskolás korában Csilla barátnőm is az alakuló néptánc csoport tagja volt. Az iskolába ebben az időben 110 gyerek járt, ebből 90 gyermek a néptánc csoport tagja volt. A néptánc csoportot az Mgtsz patronálta, a gyermekek kalocsai táncokat mutattak be. Az autentikus ruhák elkészítésében az egész falu összefogott, a nagymamák, anyukák és mindenki, aki tudott hímezni, plisszírozni, fellépő ruhákat készített, a pártákat Csombok Józsefné, Erzsike tanár néni csinálta, később a rengeteg fellépő ruhát is. 1976-tól a néptánc csoport már olyan sikeres volt, hogy több magyarországi helyszínen is felléphetett (színházak, Csillebérc, Zánka, Miskolc), bemutatókon, versenyeken vehetett részt, 5 NÍVÓ Díjjal is jutalmazták. A koreográfus ekkor már Novák Ferenc volt. Barátnőm elmesélése szerint miskolci fellépésük alkalmával az ottani gyermektánccsoport tagjai összesúgtak a hátuk mögött, hogy „hu, itt vannak a Visznekiek”, ők egyből büszkén ki is húzták magukat. A versenyek előtt minden tanítási napon 2 órától este 7-ig próbáltak, a tanárok és a gyermekek kitartása, lelkesedése meg is hozta a gyümölcsét. A csoport a televízióban is szerepelt, a Néphadsereg Művelődési Házában volt a fellépés. A galgamácsai gyermeklakodalmast is felújították Novák úr segítségével, mely meghozta nekik az Észak-Magyarországi Fesztiválgyőzelmet Sátoraljaújhelyen. A kicsik mindig az élvonalban jártak, járási, megyei, országos szinten az első tíz helyezett között végeztek. A gyermekek tehetségük által még külföldre is eljutottak (Finnország, Ausztria, Németország, Lengyelország, Észtország, Erdély). Franciaországban 2 hétig, a Magyar Hét rendezvényeinek keretében vettek részt, a francia televízió élő adásban közvetítette fellépésüket. A gyermekekkel megismertették Észak-Franciaországot, nagy élmény volt nekik a repülős út, s mindenhol sikert arattak.

A néptánccsoporttal Novák Ferenc, Tóth Ferenc, Szögi Csaba, Gyalog László koreográfus is foglalkozott, ennek hatására a csoport már nemcsak kalocsai táncokat, de mezőségi, dél-dunántúli, szatmári táncokat is előadott.

A koreográfusokon kívül a galgamácsai Vankóné Dudás Juli néni, a Népművészet Mestere (írt, rajzolt, festett, hímzett, szőtt, tervezett, énekelt) is foglalkozott a gyerekekkel, alkotásait megtekinthetjük Balatonfüreden a Marina Szállodában, Budapesten a Búsuló Juhász Étteremben, a kerepestarcsai Kórházban, Tokióban a Magyar Étteremben, a galgamácsai Falumúzeumban, a budapesti Néprajzi Múzeumban és a kecskeméti Naiv Művészek Múzeumában, Galgamácsán emlékház viseli a nevét.

A tánccsoport számára a zenét mindig Béla bácsi szolgáltatta zongorajátékával, szeretetteljes odaadással.

A tánccsoport 1988-ban Kiváló Együttes címet kapott, 1993-ban Heves Megyéért Díjat.

A Kovács Hedvig és Szentirmai László által szerkesztett „Visznek, Csibészke” bábjátékos portrékötetek 2009. évi 3. számában nemcsak a Kamaszka bábcsoportról, de a Kamaszka gyermek néptáncegyüttesről is olvashatunk.

Kamaszka Hagyományőrző Néptánc Egyesület 2009 óta

Rendszeresen fellépnek civil szervezetek rendezvényein, falu-, szüreti- és bor napokon, fesztiválokon (sajnos már szűkülő létszámmal). A „Viszneki Vigalom” minden év szeptemberében kerül megrendezésre, amikor is nemcsak a Viszneki, de számos hagyományőrző csoport is fellép. 2016 óta az egyesület szervezi a „Dunán innen, Tiszán túl” ifjúsági népművészeti tehetségkutató verseny elődöntőjét Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Utánpótlás csoportjuk a 2011-ben alakult Pántlika csoport.

2013 06.01.viszneki Kamaszka Hagyományőrző és utánpótlás Néptánc Egyesület -Vámosgyörk falunap - YouTube

Kanyardöntögetés a Mátrában, majd koncertlátogatás

Az idősebb fiúk, akik már dolgoztak, motorkerékpárt vásároltak, először Simpson, később már MZ motorjuk volt, s mivel a barátaink voltak, elvittek bennünket a Mátrába kanyart döntögetni, mely nagyon jó érzés volt, szerettük mi is a természetet és a sebességet. Volt, hogy együtt voltunk a Mátrában motorversenyeken és kirándulni, a Sás-tónál csónakázni, vagy Gyöngyösön a múzeumban, Egerben városnézésen.

Sokszor előfordult az is, hogy minket lányokat elvittek motorral egy-egy koncert helyszínére és be is fizettek bennünket a koncertre. Így jártunk délutánonként, esténként Vámosgyörkre, Hatvanba, Aszódra, Galgahévízre, Hévízgyörkre, legtöbbször Korál és Edda koncertre, de az is előfordult, hogy a fiúk jöttek hozzánk Budapestre, ha a Korál együttes a Budai Ifjúsági Parkban, vagy valamelyik fővárosi művelődési házban lépett fel. A koncertek után, hajnalig beszélgettünk az utcán, a mi lelkünk sem tudott megnyugodni a sok élmény hatására, ahogyan Horváth Attila megfogalmazta a zenészek lelkiállapotát a „Maradj velem”-ben, mi is hasonlóan éreztünk. Érdekes tény, hogy a Históriás is kötődik Visznek községhez rokonai által, valószínűleg az itt megélt élmények az ő életében is meghatározóak voltak.

Írásom utolsó soraival kötelességem megemlékezni Berta Béla barátunkról, akit mindannyian nagyon kedveltünk, szerettünk, jó barátunk volt, de sajnos már csak a temetőben látogathatjuk, mivel 25 éves korában egy közúti balesetben életét veszítette.

Viszneki barátaimmal akarva, akaratlanul összehozott bennünket a közös munka, a közös élmények és a zene szeretete. Kívánom, hogy minden olvasómnak ilyen szép gyermekkora legyen, mint, amilyen szép sors megadatott nekünk, akik ebben a történetben szerepelünk.

Azért vannak a jóbarátok - YouTube

Nagyapám, Surányi Béla, 1913. szeptember 8-án született Viszneken, s 1975. április 26-án, súlyos betegség által hunyt el ugyanezen község Táncsics utcájában lévő házában. Bennünket családtagjait nagyon szerette, az utolsó percig kitartott, hogy tőlünk elbúcsúzhasson azon a bizonyos péntek estén, amikor még megfoghattuk meleg kezét, s másnap, szombat hajnalban, mintegy megváltásként a felhők fölé távozott.

Nagyapám megjárta a frontot és az orosz hadifogságot, soha nem mesélt az átélt szörnyűségekről, már felnőtt fejjel, olvasva más katonák visszaemlékezéseit, ébredtem rá, hogy mit élt meg. Egy emlékem maradt meg, ami arra utalt, hogy apai nagyapám sokat éhezett katonaként és fogolyként megélt napjai alatt: Viszneki házában, amikor leültünk vacsorázni, mindig mondta „Kislányom, ami ételt a tányérodra kiszedsz, azt mind meg kell enni!”. Ma értem már igazán ennek a mondatnak a jelentőségét.

Nagymamámmal, akit mindenki csak Terike néninek hívott, 1935 decemberében házasodtak össze, s Budapesten élték munkás hétköznapjaikat, majd nevelték 1938-ban született iker gyermekeiket. A boldog békeidők azonban véget értek és nagyapámnak is be kellett vonulnia. Míg ő a náci Németország érdekeit szolgálva harcolt, addig nagymamám egyedül nevelte a két kicsit és vitte az üzleteket.

A háború alatt gyakran nem volt élelem a fővárosban, ezért nagymamám sokszor a vonat tetején utazva oda-vissza, megjárta nagyapám és saját szülőhelyét, így vidékről szerezve be az ételt. Mesélte azonban azt is, hogy előfordult olyan eset is, hogy a házba bekvártélyozott német katonáktól kaptak élelmet, mivel ők is látták, hogy a magyar lakosság éhezik. A német katonák figyelmeztették arra is nagymamámat a szovjet hadsereg előre nyomulásakor, hogy a fiatal lányok arcát szénnel kenjék be, de, a legjobb, ha elbújtatják őket. Valóban ezt is tették. Arra viszont nem számítottak, hogy míg nincsenek otthon, munkájukat végzik, az összes értékeiktől megfosztják őket. Háborús helyzetben nemcsak a férfiak, de a nők és a gyermekek is mindig kiszolgáltatott helyzetben vannak, sokszor az életükért kell küzdeniük, vagy a hadiipar igényeit kiszolgálniuk.

Nagyapám 1951-ben jöhetett haza a frontról, illetve az azt követő orosz hadifogolytáborból gyalog, olyan állapotban tért haza, hogy édesapám az utcán szembe találkozva vele, meg sem ismerte, ő szólította meg a gyermekét. Nagymamám férjét két óránként etetve szoktatta hozzá újból az ételhez, így tudott életben maradni.

Mindezen megpróbáltatásokat követően, röviddel a normális életbe való visszatérés után, 1952. május 16-án államosították nagymamám gyarmatáru kereskedését, később, 1952. július 23-án nagyapám tűzifa- és szénkereskedését, majd Visznek községben található földjeiket. Nagyapám egy nap alatt beleőszült ezen újabb sorscsapásokba.

Nagyszüleim nehéz életük, sorsuk ellenére is mindig Emberek tudtak maradni, szóljon ez az írás az ő emlékükre, s valamennyi Viszneki férfi emlékére, aki megjárta a frontot és az orosz, vagy a francia hadifogságot.

Visznek község Észak-Magyarországon, Heves megye Gyöngyösi járásában, a Gyöngyös-patak jobb partján fekszik, északról a Mátra öleli körül, területe 49,14 km2, lakosainak száma 1.250 fő.

(Római katolikus plébániatemplom, műemléki védelem alatt áll, középkorú eredetű, többször felújították, majd újjáépítették gróf Batthyány József és Beer Salamon jóvoltából. Egyhajós, poligonális szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős, Keletelt-templom a Nyugati homlokzat előtt álló toronnyal, melyet két átlós támpillér erősít.)

Nagyszüleim úgy mesélték, nevét a község onnan kapta, hogy a régi települést gyakran elöntötte a víz, ezért az emberek azt mondták, „Gyerünk feljebb a víznek!”. A régi időkben azonban nemcsak a víz veszedelme, de a tatár és a török csapatok is gyakran feldúlták a települést, s az első világháború sem kímélte, mintegy 50 ember halálát okozta, majd a második világháború is 54 ember életét követelte. Az itt élő emberek mezőgazdasági munkából éltek, nagy részük summásként dolgozott az országban.

(Gyöngyös patak hídja, műemlék védelem alatt áll, kétnyílású, szegmentíves dongaboltozatos, a hídfőkön kiszélesedő kőhíd, az 1980-as években újraépítették.)

(A malom régen és most)

Az első világháború (1914-1918) miatt a Magyar Királyságból bevonult magyar katonák száma 3.800.000 fő volt, ebből a létszámból 660.000 fő soha nem tért haza. A hősi halottak száma Heves megyében 6.232 fő volt.*

Az első világháborút követő Versailles-Washingtoni békeszerződések nem biztosították a tartós békét, hanem új világháború kirobbanását idézték elő.

Az 1939-től 1945-ig, a mintegy 6 évig tartó második világháború, az emberiség történetének egyik legfontosabb eseménye volt, s az első világháborúhoz hasonlóan a nyersanyagforrásokért és a felvevőpiacokért folyt a harc. A háborút a legnagyobb imperialista államok készítették elő, nyugaton a fasiszta Németország, keleten Japán robbantotta ki, s a Föld lakosságának több mint 80 %-a vett részt benne. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország arra törekedett, hogy megtartsák és megszilárdítsák a tőkésvilágban elfoglalt uralkodó helyzetüket. Németország, Olaszország és Japán nem tudott belenyugodni az első világháború után történt felosztásba, s a világ újrafelosztását tűzték ki célul. Az Egyesült Államok hosszú- és rövidlejáratú hiteleket nyújtott Németországnak, így tudta az hadigazdaságát helyreállítani, fejleszteni. 1924-től 1929-ig 10-15 milliárd márka áramlott be Németországba hosszúlejáratú hitel formájában, melynek legalább 70 %-át az Egyesült Államok nyújtotta, a rövidlejáratú hitel összege pedig elérte a 6 milliárd márkát. A fasiszta Németországnak áldozatul esett országok Hitler-ellenes koalíciót hoztak létre és antifasiszta, felszabadító harcot vívtak. A fasiszta Németország és szövetségesei ellen különböző politikai és társadalmi rendszerű országok harcoltak (Egyesült Államok, Anglia, Szovjetunió). A második világháború befejeződése után a gyarmati rendszer megbomlott.

A második világháború első szakasza 1939. szeptember 1-től 1941. június 22-ig tartott, amikor is a fasiszta Németország egy hónap alatt leigázta Lengyelországot, egy nap alatt Dániát, két hónap alatt Norvégiát, 19 nap alatt Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot, 44 nap alatt Franciaországot. Dunkerque-nél az angol expedíciós hadsereg vereséget szenvedett és csak annak köszönhető, hogy 338.000 embere visszatérhetett az anyaországba, hogy Hitler személyes parancsára leállt a német támadás, tekintettel arra, Németország fegyverszünetet szándékozott javasolni az angoloknak. A német fasiszta csapatok elérték a La Manche-csatornát és Pas-de-Calais-t, légierejük és flottájuk jelen volt az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren.

Nyugat-Európa és a Balkán-félsziget meghódítása megerősítette Németország pozícióját, így növelni tudta haderejét a Szovjetunió elleni háború céljaira. A Szovjetuniónak a Nagy Honvédő Háborúba való belépésével megkezdődött a második világháború második szakasza (1941. június 22-től 1942. november 18-ig) a sztálingrádi ellentámadásig. Németország elfoglalta Belorussziját, Ukrajnát, az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság nyugati és déli területeit, ostrom alatt tartották Leningrádot, előre törtek Moszkváig, Voronyezsig, Sztálingrádig, elérték a Kaukázus előhegyeit.

Japán megkezdte a háborút az Egyesült Államok és Anglia ellen, a harcok a Csendes-óceánra és Délkelet-Ázsia térségére terjedtek ki, s hatalmas területek kerültek japán kézre.

A német csapatok első vereségeiket 1941-42 telén, a szovjet-német arcvonal szakaszain (Moszkva, Rosztov, Tyihvin) szenvedték el.

A szovjet fegyveres erők 1942-43 telén, a Volgánál aratott győzelmével, kezdődött meg a második világháború harmadik szakasza, itt következett be a döntő fordulat a Hitler-ellenes koalíció számára. A szovjet hadsereg Sztálingrádnál, Kurszknál, Szmolenszknél és Ukrajna bal parti részében megsemmisítette az ellenséget, az angol-amerikai hadvezetés sikeresen fejezte be az észak-afrikai hadműveleteket, elfoglalta Szicíliát, partra szállt Dél-Olaszországban és a Csendes-óceánon is erőfölénybe került.

A második világháború negyedik szakasza 1944 januárjától 1945 májusáig tartott, amikor is a fasiszta Németország teljes vereséget szenvedett, s feltétel nélkül tette le a fegyvert. A szovjet csapatok megsemmisítették a német csapatok erőit Leningrádnál, Novgorodnál, Ukrajna jobb parti részében, a Krím-félszigeten, Karéliában, Belorusszijában, Nyugat-Ukrajnában, a balti államokban, a Balkánon, a sarki övezetben, Kelet-Poroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában és Csehszlovákiában. Berlin elfoglalásával és Prága felszabadításával értek véget a harcok.

Az angol-amerikai csapatok 1944 nyarán nyitották meg a második frontot, sikeresen támadtak Franciaországban és Nyugat-Németországban, több nagy győzelmet arattak a Csendes-óceánon és Délkelet-Ázsiában a japán erők felett. Az amerikai csapatok elfoglalták Okinawa-szigetét, a szovjet csapatok megsemmisítették Japán északkelet-kínai, dél-szahalini és észak-koreai fegyveres erőit. Japán letette a fegyvert, ezzel befejeződött a második világháború.

Ha az Egyesült Államok és Anglia 1942-ben megnyitotta volna a nyugat-európai második frontot, a háború már jóval hamarabb befejeződhetett volna, ezáltal megkímélve több millió ember életét, anyagi erőforrásokat, kulturális értékeket.

Egy budakeszi származású, magyar katona, bizonyos Cs. A. beszámolóiból tudjuk, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg által Magyarországon elfogott magyar hadifogjokat, a Budapesttől mintegy 870 km-re lévő romániai Foksányba vitték, itt válogatták szét őket, hogy a Szovjetunió területén melyik munkatáborba kerüljenek. Az orosz katonák, nők és férfiak egyaránt, rengetegen voltak, a halottakat, sebesülteket kifosztották, s az élőktől is értékeiket, gyűrűiket, láncaikat, óráikat, késüket, irataikat, pénzüket, fényképeiket elvették, a járni nem tudó sebesülteket lelőtték. A későbbiekben a legnagyobb gondot az okozta, hogy a fogságba esett katonák jó bakancsait elvették, orosz lábbeliket adtak helyette, mérettől függetlenül, így volt, aki harisnyában volt kénytelen a hóban, sárban útját folytatni. Pihenés nem igen volt, mert, ha meg is álltak éjszakára, egy-egy nyirkos pincében, templomban annyi embert helyeztek el az oroszok, hogy állni lehetett csak, a részeg orosz, mongol és ruszin katonák a legyengülteket lelőtték. Az utat éhezés, szomjazás, fázás, kialvatlanság, verés kísérte. Az étel üres leves az oroszoktól, ha megengedik, hogy a lakosság adja, akkor sűrű. Időnként kenyeret is kaptak az oroszoktól, a lakosságtól néha vizet, így tudták átvészelni az utat. Foksányból magyar katonák kerültek a Donyec-medencébe, a Volga partjára, az Uralhoz és Szibériába. A fogolytáborban az élet tele volt kínnal, könnyel, testi-, lelki gyötrelmekkel. **

A Viszneki férfiak közül M. József is visszatért a frontról, lovas tüzér volt itthon a hadseregben. Úgy mesélte, nem tudtak egy lovat betörni a felettesei, ő azonban értett a lovakhoz és betörte, ezért jutalmul légvédelmi tüzér lehetett. Németországban képezték ki légvédelmi tüzérnek, az orosz határon, illetve a határtól egy kicsit beljebb Oroszországban harcolt. Sokszor árkot kellett ásni fedezéknek, aki kisebb árkot ásott odalett, meghalt. A repülők lőtték, megszórták, körbe szórták őket, sok bajtársa M. Józsefnek köszönheti, hogy életben maradt, mert ő mondta a többieknek, hogy még legalább 30 cm-rel lejjebb ássanak, akik ezt megtették, azok mind életben is maradtak. P. János is M. József bajtársa volt, a háború vége felé vérhast kapott, ezért a katonatársai közül mindenki oda adta neki a cikóriakávé fejadagját, így mentették meg az életét. Amikor a háborúnak vége lett, vagonokban szállították volna őket haza, azonban a román határnál feltartóztatták a vonatot, nem engedték vissza Magyarországra. Később elengedték őket, így tudtak gyalog hazatérni Visznekre.

Míg M. József a háborúban harcolt, addig családjának sem volt könnyű az élete, hol a német, hol az orosz katonáktól kellett rettegni. Aki jóban volt a német tisztekkel, annak volt minden, kenyér, meleg paplan stb. A front előre nyomulásakor, amikor az oroszok közeledtek a faluhoz, a németek összepakoltak és harc helyett visszavonultak. M. József Németországban dolgozott a háború előtt, amikor is vásárolt egy jó minőségű német órát és zseblámpát, ezt a német katonák magukkal vitték. A kis Józsi 1941-ben született, karon ülő gyerek volt még, amikor az oroszok elérték Viszneket. Egy alkalommal a kisfiút az édesanyja kezéből elvette az egyik orosz katona, az asszony nagyon megijedt, hogy elviszik a gyermekét, de az orosz katona sírt és mondta, hogy neki is ilyen korú gyermeke van otthon és mennyire hiányzik. Végül jól végződött a történet, mert a katona cukrot adott a fiúcskának és visszaadta őt az anyukájának. Az orosz katonák semmit sem vittek el a családtól, s a falusiaktól semmilyen ételt nem fogadtak el, talán féltek, hogy megmérgezik őket a helyiek. M. Józsefék telkén, a kert végében, volt egy bunker ásva, s amikor jött a front, vagy bombáztak, akkor ott bújtak el az itthon maradók.

A falubelieket sem a német, sem az orosz katonák nem bántották, kivéve egy alkalmat, amikor is egy Mariska nevű nagyon szép lány a temetőbe akart bemenekülni a katonák elől, de őt a kapuban lelőtték, sírja még ma is megtekinthető.

Horti János meghalt a háborúban. 1941-42 körül sorozták be, nagyon féltette a családját, főleg kislányát, aki nem is ismerhette meg édesapját, hiszen az elesett harc közben a Don-kanyarban. Horti János neve ma is olvasható a Hősök Emlékművén Viszneken.

B. Gábort is besorozták, 3 évet és 1 napot volt a háborúban. 10-15 évig nem mesélt semmit a családjának az ott átélt eseményekről, csak később. Fűrészpor tüzelésű kályhájuk volt a fronton, nagy meleget nem adott, sokat fagyoskodtak. A Brjanszki fronton harcoltak, Visznekről bajtársa volt további hét ember, akik közül csak hárman jöttek vissza. Volt olyan, hogy egy patakon keltek át, és az egyik Viszneki társát, egy nagy magas, vékony embert, aki a géppuskáját tartotta a feje fölé, hogy ne legyen vizes, lelőtték, belebukott a patakba, Idus néni férje volt. B. Gábor szeme előtt lőtték le, de nem tudott mit csinálni, menni kellett tovább. 3 év fronton való szolgálat után az oroszok hadifogságba vitték. Hadifogolyként hátországi üzemben dolgozott, ahol öveket gyártottak. Barakkokban laktak mínusz 40-50 fokban, volt, aki megfagyott. Aki nem tömte ki újságpapírral a csizmáját, annak leesett az ujja, volt, akinek a keze fagyott meg, volt, aki megfagyott éjszaka. A temetés úgy zajlott, hogy a holttestet kivitték a hóra éjszaka és belapátolták őket további hóval. Előfordult az is, hogy az éjszaka eltemetetteket, reggelre a farkasok szétszedték. Étel nem volt, így mindig éheztek. B. Gábor könnyen megtanult oroszul, ezért ő lett a tolmács orosz és magyar ember között.

Á. Sándor szintén harcolt a második világháborúban és Franciaországban volt hadifogságban. A foglyok élete sehol sem volt könnyű, de szerencsésen átvészelte ezt az időszakot is és épségben visszatért szeretteihez.

A magyar lakosság száma 1941. december 31-én 13.702.855 fő volt. A második világháború magyar összvesztesége 830-950.000 fő, ebből katona 340-360.000 fő.

A második világháború alatt 100 millió embert soroztak be és küldtek a frontra, ebben a számban a partizánként harcolók nem szerepelnek, de így is megállapítható, hogy minden második felnőtt férfi harcolt, s naponta átlagosan 17.000 ember vesztette életét. Ezek a számok elgondolkodtatóak napjainkban is.

Történetünk végén nem szabad elmennünk, ama tény mellett sem, hogy 1945. december 22-én a magyar kormány, két miniszter kivételével, megszavazta a magyarországi németség (sváb lakosság) 1946. évi kényszerkitelepítését, melyhez a Szövetségesek Ellenőrző Bizottsága hozzájárult. Magyarország a kitelepítéssel elveszítette szorgalmas sváb lakosságát. Ha bővebben olvasnál erről is, itt megteheted:

Meine Website von www.homepage-buttons.de (kemma-auf-wudigess.de)

„Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk”

László Gábor 52 perces filmje is érdeklődésre tarthat igényt, mely a magyar-német együttélés 1.100 évét foglalja össze. A film a XX. Lakiteleki Filmszemlén második helyezést ért el, a Savaria Filmfesztivál különdíját kapta, a Magyar Mozgókép Fesztiválon beválasztották az 5 legjobb dokumentumfilm közé, a Bujtor István Filmfesztiválon a Legjobb kreatív megfogalmazás díját kapta. A filmet jelenleg a rendező csak csoportos vetítésekre adja ki, melyet kérhetnek önkormányzatok, egyesületek, hagyományőrzők, iskolák, egyetemek stb.

Mi svábok, jó magyarok voltunk - Bing video

Január 19-én van a Magyarországi Németek Elhurcolásának és Elűzetésének Emléknapja, így ma 8 órától az alábbi linken elérhető László Gábor filmje, a Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk:

https://www.youtube.com/watch?v=TPo8cX8V0hI

Soraimat Enzsöl Ellák szavaival zárom, aki a Rákoscsaba-Újtelepi plébánia római katolikus papja és író volt:

„A történelem üzenete: A megdöbbentő tapasztalás végiggondolása, a kiábrándító eseménysor szemlélése után, fölmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy ebből a sorozatból nem végpusztulás nem totális romlás és nem az emberi fejlődés csődje következett; hanem közben csodálatos kultúrák nyújtottak egymásnak kezet, hatalmas titkokat fejtettek meg a világ tudósai, az építő ember mindig felülkerekedett a romboló erők sátáni erőszakosságán, a csöndben dolgozók győztek a hatalom üvöltő-gépei fölött, és az abdai gödörben verseket találtak egy költő zsebében.

Valaki győz az erőszak fölött, bármennyire is azt mondja a látszat, hogy az erőszakosoké a világ. Aki továbbviszi a történelmet az nem a gyilkos, hanem a sebeket kötöző orvos. A történelem érthetetlensége mégsem érthetetlenség! A történelem szörnyűségeiből nem lehet Isten-ellenes érveket kovácsolni, mert minden gyalázatáradás fölött ott lebeg a tisztaság. Noé bárkája. Az életet menekítők és továbbsegítők csendes serege mindig erősebb volt a hatalom rabszolgáinál.”

Forrás:

*Hadtörténeti Intézet és Múzeum adattára

** Meine Website von www.homepage-buttons.de (kemma-auf-wudigess.de)

Zrínyi Katonai Könyvkiadó: A második világháború 1939-1945

Enzsöl Ellák: Szeretet-hittan

Fényképek forrásai: Visznek honlap, Gonda Gergő, M. Csilla, Surányi Katalin

1298 óta, Marco Polo nyomán nevezik a tömör, kagylós törésű, áttetszően finom agyagárut porcelánnak.

Az első porcelánokat a keresztes lovagok hozták Európába a Távol-Keletről, melyek luxuscikknek számítottak, s „fehér aranyként” emlegették őket. Erős Ágost szász választófejedelem megbízásából a német Johann Friedrich Böttger keramikus és alkimista kereste a porcelángyártás titkát, ő és segítője a polihisztor Ehrenfried Walther von Tschirnhaus találta fel a keményporcelánt, ami 1708-ban még vörös színű volt (vörös kőcserép), s ma is „Böttger” néven emlegetik ezen ritkaságokat.  A fejedelem támogatásával Johann Friedrich Böttger lett az európai porcelángyártás elindítója. A gyógyszerész és alkimista a kínaihoz hasonló fehérségűt 1710-ben állított elő, amikor is rátalált a kaolinra, a Meissen melletti Albrechtsburgban erre alapult az első porcelánmanufaktúra. A meisseni - a bécsi, a velencei porcelángyárakkal egyetemben -, az egyik első európai gyár volt, ahol ma már az értékes porcelánok mellett ékszereket is készítenek.

Nyugat-Magyarországon, Herenden, 1826-ban Stingl Vince kőedénygyártásra indította üzemét, ahol hamarosan porcelánnal is kísérleteztek. 1839-től Fischer Mór a tulajdonos, az 1840-es években már maga Kossuth Lajos is segíti a manufaktúrát. 1842-ben a termékek megjelennek az országos iparmű kiállításon, 1843 márciusában nagy tűzvész pusztít, melyet gyújtogatás okoz, ennek ellenére a termékek aranyérmesek lesznek az országos kiállításon. 1845-ben a bécsi ipari kiállításon remekül szerepel a manufaktúra termékeivel. Az 1851-es londoni világkiállításon Viktória királyné étkészletet rendel a windsori kastély számára, a rendelt lepkés és virágos minta 1855-től a Viktória-minta elnevezést kapja. A manufaktúra sikeresen szerepel az 1962-es londoni világkiállításon és 1867-ben Párizsban. 1872-ben A Herendi Porcelánmanufaktúra a Habsburg-család udvari szállítója lesz. 1874-ben Fischer Mór fiai csődbe viszik a vállalkozást, azonban 1896-ban Fischer Mór unokája, Farkasházi Jenő veszi át az irányítást és a manufaktúra az 1900-as párizsi világkiállításon ismét sikert arat, ez sok megrendelést hoz, amelyeket azonban nem teljesítenek, az alkalmazottak száma 10-12 főre apad. Az első világháború következtében 1916-1920 között egyáltalán nincs termelés. 1923-ban részvénytársaságként indul újra a termelés, a részvényesek fejlesztéseket hajtanak végre, ebből következően megfelelő számú és képzettségű szakemberek kezdik el újra a munkát. 1929-től művészeti vezető Telcs Ede, később jelentős tervezők Lux Elek, Vastagh György, Gácser Kata. A szakembergárdának köszönhetően, az 1937-es párizsi világkiállításon, ismét sikerrel jelen vannak a manufaktúra termékei a világpiacon. A második világháború után, 1948-ban államosítják a gyárat, majd 1992-ben privatizálják, ennek következtében a magyar állam negyedrészben lesz tulajdonos, háromnegyed részben pedig az ott dolgozók.

A herendi „fehér arany” klasszikus keményporcelán, masszáját kaolinból, földpátból és kvarchomokból iszapolják, szűrik, préselik, szigorúan kézi munkával. Tisztítás, díszítés, szárítás után 830 Celsius fokon égetik először, ez az ún. zsengélés. A kiégett darabokat máziszapba mártják, melynek összetétele hasonló az alapanyagéhoz, de a máz olvadóanyag tartalma nagyobb. 1410 Celsius fokon következik be a második égetés, eredménye a hófehér, áttetsző, csillogó „fehéráru”, mérete kisebb lesz, mint az első égetés után volt. Erre kerül a kézi festés, majd a színektől és az aranyozástól függően újabb egy, vagy két égetés következik. A herendi porcelán Hungarikum. 1851-től 1937-ig a világkiállításokon 24 nagydíjat, aranyérmet nyert a „herendi”, köszönhetően a tervezőművészeknek, korongosoknak, festőknek, modellőröknek. 3.000 darabos minta- és 16 ezer darabos formakatalógussal rendelkezik a manufaktúra. A késztermékek magukért beszélnek.

Bucsics kávéház (Budajenő), Tante Susanne (Budajenő), Vadaspark étterem (Budakeszi), Udvarház étterem (Hármashatárhegy), ha jártál ezeken a helyeken, vagy, ha szakmabeli vagy, biztosan nem ismeretlen a Bucsics Imre név előtted.

Kedves kollégánkat és leányát Mártát látogattuk meg a mai nap folyamán, s még az égiek is kedveztek nekünk, mert gyönyörűen sütött a nap.

Bucsics úr egy újabb álmát valósította meg 2021 augusztusában, amikor is Budajenőn, a Fő utca 6. szám alatt megnyitotta kávéházát, melyet leánya Márta üzemeltet.

A Bucsics vendéglős dinasztia, 1925-óta létezik, amikor is Bucsics úr édesapja Győrben, majd a Gundelben tanulta ki a szakmát és Győrszentivánban vendéglőt nyitott, ugyanott, ahol a nagyapa kocsmát üzemeltetett, így a fiúcska már gyermekkorában magába szívta a szakma szeretetét. Bucsics Imre híre legendás, szereti és tudja, szívét is mindig beleadja tevékenységébe, mert másképpen nem lehet, nem érdemes ezt csinálni. Sokan tanulhatnak tőle, ahogyan ő is tanult a nagy „öregektől”. Bucsics Márta nemcsak édesapjától leste el a szakma titkait, de dolgozott a Fórum Szálloda Bécsi Kávézójában és több étteremben, cukrászdában.

Bucsics urat a Béke Szálloda átépítése után, 1985-ben ismertem meg, mint a ház üzletvezetőjét. Számomra a Béke egy gyönyörű munkahelyet, igényes vendégeket és kollégákat, fehér blúzokat és ingeket, egy olajozottan működő dolgozói teamet jelentett. Itt szerettem meg a szállodai életet és a turisztikai szakmát, életre szóló barátságokat kötöttem, melyek a mai napig kísérik utamat.

Nagyon sok dolog kapott megerősítés ebben a közösségben, amelyeket édesapám mellett, családomban is megtapasztaltam.

Címszavakban:

• csapatban dolgoztunk, mert egy szálloda üzemeltetése összetett ismeretet, tapasztalatot igényel,
• többen okosabbak és erősebbek vagyunk, mint egyedül, mert egymásra támaszkodhatunk,
• jó kedvvel jobban megy a munka, és mosolyogva mennyivel könnyebb elviselni a rengeteg feladatot,
• egy házból nemcsak kivenni kell, de rákölteni, felújítani is minden évben, s az innováció fontos tényező a szállodák életében, de nem szabad azt túlzásba vinni,
• a legfontosabb azonban a szakma szeretete.

Szállodánkhoz tartozott a Hármashatárhegyen lévő Udvarház étterem üzemeltetése.

Elődje a Hármashatárhegy étterem egy nyitott, fedeles étterem volt, 200 fő befogadóképességgel, de ha beköszöntött a rossz idő, akkor már elmaradtak a vendégek. A vezetőség úgy döntött: „Ide egy fedett étterem kell, hatalmas ablakokkal”, ezért új étterem építését határozta el a cég. Tudtuk azonban, hogy „csak enni” nem jön fel senki, tehát műsor is kell!

Az étterem bokréta ünnepségét 1989. február 24-én tartottuk, majd szeptember 1-én került sor az ünnepélyes átadásra (előbbre terveztük, de Kádár János halála miatt – 1989. július 06. – elhalasztottuk), mely ezek után a hétfői nap kivételével minden nap üzemelt. A felelős vezető Bucsics Imre úr, segítsége Zsámboki Zsóka volt. Mintegy hatvan ember és a művészek dolgoztak itt.

A vendéglátó egység gyönyörű helyen helyezkedett el, a Fedeles étteremben folklór műsor szórakoztatta a vendégeket, míg a Rózsalugas 180 fokos budapesti körpanorámával rendelkezett, az Ibolya és a Nefelejcs különterem családi hangulatot árasztott.

A betérő vendégeket ostorcsattogtatás, népdalok és néptánc, valamint butéliába töltött pálinka fogadta, a butélia nyakán nemzeti színű szalag lógott, így azok, a vendégek érkezésekor nyakukba kerültek, és emlékként magukkal is vihették őket.

Rotter Oszkárnál jobb műsort az országban nem csinált senki, hiszen az autentikus, tehát ősi forrásból származó magyar folklórt, népdalokat, néptáncokat úgy tudta művésztársaival előadni, hogy az mindenkit magával ragadott. Évente új műsort, más táncokat mutattunk be, így a közönség megismerhette népünk életének meghatározott alkalmaihoz kapcsolódó, érzelem- és gondolatvilágot tükröző dalainkat, népviseletünket, s néptáncainkat.

Minden nap telt ház volt, lakodalmast is csináltunk, karácsonykor betlehemeztünk, s a citerás Zsuzsi néni még énekelt is. Mint tudjuk a citera ősi eredetű, fából készült húros hangszer, lapját és oldalát gyakran vésett népi minták díszítik, a fejeket pedig állat-, vagy emberfej formájára faragják, a citerás az egyik kezével a 3-6 dallamhúrt lefogva adja meg a dallamot, s a pengetővel játszik a dallamhúrokon és a mellettük feszülő 20-25 kísérő húron.

Folklór műsor volt még a Hűvösvölgyben, a Balázs vendéglőben és a Bláthy Ottó utcában, a Kalocsa étteremben, de nálunk volt a legszínvonalasabb.

Vendégeink nemcsak ebédre, vacsorára, de egy-egy buszos városnézés után zsíros kenyérre és borozgatásra is meglátogatták vendéglátó egységünket, így teljes volt a kihasználtság.

Céges vacsorákat is tartottak nálunk. Egyik jeles rendezvényünk volt a Josef von Ferenczy (vállalkozó és médiamenedzser) féle 250 fős fogadás, ahová 25 nagykövet is meghívást kapott. A vendégekkel érkező kíséret – gépkocsivezetők, biztonsági személyzet stb. – is mintegy 250 fő volt, így valójában 500 főről kellett gondoskodnunk. Akkor, 40 évvel ezelőtt, ez majdnem 1,5 millió forint bevételt jelentett nekünk.

Üzletvezetőnk személyesen járt el a beszállítóknál, így mindig friss magyar alapanyagok (zöldség, gyümölcs, vadhús és egyéb húsok, tejtermékek, szeszes italok, borok) kerültek vendégeink asztalára. Éttermünkben csak borból, mintegy 600 hektoliter fogyott évente, Budafokról tanker autóval szállították hozzánk és fejték le hordóinkba. Ez a mennyiség nagy számnak tűnhet, de 300 főt láttunk el naponta. Miután privatizálták Budafokot – Garamvári Vencel vette meg -, a muzeális borokat is értékesítették, s mivel mi nagy tételben vásároltunk, így kaphattunk ezekből is. A palackos fehér bor Bátori Tibor, a vörös Tiffán Ede bora volt, melyek vendégeink asztalára kerültek. Üzletvezetőnk jó viszonyt alakított ki, pl. Bock, Gere, Tiffán urakkal, akik jogosultak voltak az „Év bortermelője” elnevezésre is, tehát minőségi bort érleltek pincéikben. Az is előfordult, hogy nem üzletvezetőnk járt a borászoknál, hanem ők jöttek hozzánk, mert bevezettük a borvacsorákat. Az azokon résztvevők megismerkedhettek a borásszal, s egy-egy tájegység boraival, a gazdák meséltek az általuk termelt szőlőről, borokról, eljárásokról, és az érdeklődök kérdéseket is intézhettek hozzájuk. Ennél jobb reklám nem kellett sem az étteremnek, sem a borászoknak, hiszen a vendégek már várták mikor lesz a következő borvacsora.

Az Udvarház étteremben számos híres ember megfordult, mint pl. George Elmer Pataki New York állam 53. kormányzója, Milos Forman, Jiři Menzel, valamint a Külügyminisztérium is sokszor nálunk látta vendégül a hazánkba érkezőket.

Éttermünk Bucsics úr irányítása alatt bekerült Magyarország 20 legjobb étterme közé.

Az étterem egyik tulajdonosa a HungarHotels Béke Szálloda volt, a másik az Agrimpex 50-50 % tulajdoni hányaddal. Az Agrimpex nem szólt bele az üzemeltetésbe, a Béke Szálloda akkori igazgatója pedig szabad kezet adott üzletvezetőnknek. Egy főre a vacsora, folklór műsorral együtt, 40-50 DM volt, de rugalmasan lehetett bánni az árakkal. Az étterem a Béke irányítása alatt nyereséges volt, kitermelte devizában, amit kellett, 6.000.000.-Ft nyereséggel is zártunk évet.

A privatizáció előkészítéseként a szállodákról leválasztották az éttermeket, így jött létre a New York Önálló Egység (Alabárdos, Gerbeaud, Kárpátia, New York Kávéház, Udvarház). Az összevonás után azonban már nem volt rentábilis.

Bucsics Imre úr 3 évre bérbe vette az éttermet. Az első évben megállapodott a céggel, hogy a bérleti díjat csak az év végén fizeti. Eladta a Budakeszin lévő lakását, így lett forgótőkéje, hiszen a vendégek ellátásához árut kellett vásárolni, adót és munkabéreket kellett fizetni, s ki kellett várni, amíg 1-2 hónap múlva a számlák kiegyenlítésre kerülnek. A téli időszak nemcsak a szállodák életében nehezebb időszak, de éttermünk életében is az volt.

Ki kell emelnünk a Sato utazási irodát, aki hihetetlenül sok vendéget hozott hozzánk. Dél-Amerikából repülővel Bécsbe szállították a turistákat, majd busszal a vendégek fele elment Prágába, a másik fele Budapestre, majd cseréltek. Ezen iroda éttermünkben nagyon jó forgalmat produkált, szinte minden másnap megtöltötte a házat. Szóbeli megállapodás alapján jöttek a többi utazási iroda vendégei is az Udvarház étterembe. A Gulyáscsárda bezárt, mindenki ott volt nálunk, telt házzal üzemeltünk, még asztalokat és székeket is kellett csináltatnunk, mert a 300 szék nem volt elég, annyi vendégünk volt.

A későbbiekben az Agrimpex lett az étterem 100 %-os tulajdonosa.

A Hármashatárhegyen lévő Udvarház étterem számomra azért is egy különleges hely, mert esküvői vacsorám színtere volt valamikor a Nefelejcs különterem.

A dolgozói gyermeknapokat eleinte a Béke Szálloda Orfeumában tartottuk, majd üzletvezetőnk megrendezte azt minden évben az Udvarház étteremben a Hármashatárhegyen, a későbbiekben pedig a Tante Susanneben, saját éttermében, Budajenőn, mosolyt csalogatva gyermekink orcájára.

Boldog, „Békés” napokat éltünk meg együtt.

Kedves olvasó, remélem kedvet kaptál és benézel családod és barátaid társaságában a Bucsics családi kávéházba Budajenőn, ha arra jársz, kirándulsz, vagy Vadasparkot látogatsz a közelben lévő Budakeszin. Többféle fagylalt, rétes, sütemény, kávékülönlegességek és természetes gyümölcslevek, limonádék közül válogathatsz kedved szerint.

A molinó is hirdeti „Bújj be! Már várunk.”

Erzsike, édesapja éjszakai műszakból érkezett haza otthonukba. A férfi három műszakban dolgozott, így hetente váltakozó időpontban lehetett családjával. Automata gépbeállító volt a gyárban, puha keze finom gépolaj illatot árasztott, amint lányát keltegette. A kicsi álmosan kinyitotta szemecskéjét, majd édesapjára mosolygott és kibújt az ágyból. Édesapja felöltöztette, megmosta arcocskáját és elindultak a kapu felé, ezen a héten ő vitte Böbét az Orczy térhez közeli óvodába. A szőke, kék szemű, vékony gyermek szeretett apukájával az óvodába menni, mindig sokat beszélgettek és jókat nevetgéltek együtt. A lányka kicsiket lépkedett, ezért édesapja lépéseit hozzá igazította, bár fáradt volt, az állandó váltakozó műszak megviselte szervezetét. Néha megálltak út közben az óvodába jövet-menet, a trafikban Boci-csokit vettek. A pici örült az aprócska csokoládénak, szerette az ízét, amikor az elolvadt a szájában.

A férfi és a leányka megérkezett az óvodához, ahol már nemcsak a dadusok, de az óvónők is várták a gyermekeket. A lányka leült az előtérben elhelyezett tornapadokra, éppen a napocska jel alá, a kicsiknek egy-egy kép jelezte, hogy kinek, melyik fogasra kell felakasztania a kabátját. Már a padon sorakoztak a gyermekek, Krisztián, Feri, Laci, Peti, Gyuri, Zoli, Tibi, Attila, Csilla, Erika, Évi, Marika, Irénke, Kati, Zsófi leváltották a cipőiket és elbúcsúztak szüleiktől egy-egy puszi, ölelés kíséretében.

Az aprótalpúak szerették egymás társaságát, így amint megették a reggeli lekváros kenyeret és megitták teájukat, kakaójukat, szaladtak kedvenc játékaikat kézbe venni és megkezdődött az önfeledt játék. A kisfiúk autókkal, mozdonyokkal, buszokkal játszottak a szőnyegen, a kislányok inkább a babákat, mackókat részesítették előnyben, vagy főztek, sütöttek a műanyag edények segítségével. A génekbe már bele volt kódolva a családban nemük szerint nekik szánt szerep. Piroska néni a játék után időnként felszólította a kicsiket, hogy üljenek le az asztalhoz és kicsit rajzoljanak, kockákat, képeket illesszenek össze, versikéket, mondókákat tanuljanak, így készültek fel a későbbi iskolai foglalkozásokra. Ha jó idő volt, a gyermekek kimentek a kertbe egy kicsit tornázni, szaladgálni, nyáron pancsolni, amíg ők kint voltak, addig a dadusok megterítettek. A kicsik mielőtt leültek a piros-fehér kockás terítővel letakart asztalokhoz kezet mostak, majd kiéhezve nekiláttak az előttük gyöngyöző levesnek. Egy kis idő után a dadusok leszedték a kiürült tányérokat, majd behozták a második fogást, ezután következett az ebéd utáni alvás.

A gyerekek nagyon szerették a farsangi időszakot, ilyenkor kézzel papír álarcokat készítettek, színezték, festették, ragasztották őket. Volt, aki szakács, kukta szeretett volna lenni, sokan orvosok, tűzoltók, rókák, sárkányok, éppen kinek mi ragadta meg a fantáziáját, természetesen az anyukák otthon varrták az álarcokhoz megfelelő ruhácskákat, mindannyian jól szórakoztak. A kicsik a nagy napon, büszkén vonultak fel jelmezeikben, s nem maradhatott el a körtánc, az ének sem ezen a délutánon.

Az óvodában dolgozó nevelők nagyon lelkesek voltak, így gyakran előfordult, hogy délelőttönként a csoportok sétáltak egyet a közelben lévő Orczy-kertben, megkerülve a nagy tavat, vagy kirándultak a Füvészkertben. A gyermekek érdeklődve, a világra rácsodálkozva, nagy szemekkel hallgatták Piroska és Panni néni szavait a növényekről, kicsi kezeikkel időnként még meg is érinthették azokat, itták a tudást magukba, mint szivacs a vizet.

A kislány egy dolgot nem szeretett az óvodában, azt a bizonyos keddi napi uzsonnát, mely az alvás után következett. Ezen a napon ugyanis kenyér és kockasajt volt az étek. A kockasajt mindig felragadt a gyermek szájpadlására, forgatta-forgatta a szájában, de alig tudta letuszkolni a torkán, ezért nem szerette, s azért sem szerette, mert míg nem ette meg, nem engedték ki a gondozók az előtérben várakozó apukájához, pedig szaladt volna már a karjaiba, ha engedik. Apukája egy napon azt mondta a gyermeknek: „Kicsi lányom, ha nem bírod megenni a kockasajtot, tedd bele a köténykéd zsebébe és majd otthon kivesszük!” Ettől a naptól kezdve nem volt semmi akadálya, hogy a kislányt mielőbb átölelje édesapja szerető karja azokon a bizonyos keddi napokon.

Így teltek a napok, ebben a nyolcadik kerületi óvodában. A jó indulásnak köszönhetően, minden gyermek megállta a helyét az általános iskolában, továbbtanultak, ki-ki érdeklődésének megfelelő munkahelyet talált, s ma már felnőtt szülőként ők kísérgetik utódaikat ama bizonyos óvodába, ami még ma is üzemel ott a Csobánc utcában.

2016-ban Balázs Ferenc az amerikai turnéját követően (Kanada 5 /Kalifornia 6 /Florida 1 koncert) azonnal, orvosi kezelésben részesült a súlyos szívelégtelensége miatt, sztenteket (koszorúér tágító fémhálókat) kapott, ez a beavatkozás a szervezetének elég nagy sokkot okozott, borzasztóan lefogyott és az orvosai fél évig nem engedték fellépni.

Az egészségügyi szünet után 2016. szeptember 30-án, pénteken este léphetett először színpadra, s zenélhetett a Horváth Mihály téren az 1956-os események 60. évfordulója rendezvényeinek keretében. A templom mellett, egy nagy sátorban került sor, szinte családias környezetben a fellépésre, ahol sok barát és rajongó mellett én is jelen lehettem. Egy órán keresztül örömzenét hallhattunk tőle, minden érzékszervemmel tudtam, hogy az élet és a zene iránti akarás győzött, tiszteletet parancsoló volt az az eltökéltség, amellyel zenélt. Így búcsúzott: „Elfáradtam, berekedtem, de boldog vagyok!” És valóban, szemmel láthatóan az volt.

40 éves jubileumi Korál koncert a Papp László Budapest Sportarénában (2018. május 5., 20-23 h)

Fecó már egy éve készült erre az utolsó Korál koncertre, nagyon szerette volna, hogy megvalósuljon, de egy ideig egészségi állapota nem engedte, hogy ilyen hosszú ideig tartó, megterhelő koncertet vállaljon. Orvosaival közösen, kitartóan dolgozott rajta, hogy kondíciója teljében legyen, amikor az megvalósul. Dorozsmai Péter és Fischer László a szervezés folyamatának nagy részét átvállalta, hogy tehermentesítse a zenekarvezetőt. Nagyon sok felkészülést igényelt a nagykoncert és a fiúk ezt komolyan vették. A Budai Ifjúsági Parkban (Várkert Bazár) készült felvételen is látható, hogy mindenki örömteli hangulatban van és boldog, hogy ismét együtt dolgozhatnak.

Korál születésnapi nagykoncert az Arénában - YouTube

Balázs Ferenc így nyilatkozott a koncert előtt: „Eljátszunk mindent, amit a rajongók szeretnek tőlünk, garantáltan senki sem távozik csalódottan, mert esetleg kimaradt a kedvenc Korál-slágere. 2018-ban 40 évesek leszünk, bőven akadnak a repertoárunkban korszakos dalok, úgyhogy nem egyszerű a program összeállítása, de ez édes teher a számunkra. Igyekszünk összefoglalni az életművünket, addig játszunk, amíg minden fontos dal sorra nem kerül. Az biztos, hogy megismételhetetlen buli lesz.”

Ilyen felvezetések után, már én is türelmetlenül vártam a nagykoncertet, 2017. szeptember végén megvettem a jegyeinket, s örültem, hogy a 12.000 ember egyike lehetek. Tudtam, hogy jó lesz ismét 20 évesnek lenni és a zenekarral együtt emlékezni a régi szép időkre, éreztem, hogy egy csodálatos esténk lesz. Úgy hiszem, a zenekar tagjainak is biztosan nagyon jó érzés volt ismét együtt zenélni, ilyen nagyszámú közönség előtt, hiszen nemcsak a lelátók, de a küzdőtéren lévő székek is megteltek.

Előző este a Klebelsberg Kulturkúriában volt a beálló nap, a főpróba.

Az arénában a koncertet Rota Francesco konferálta fel, a fiúk a Backstage-ben már izgatottan várakoztak.

A koncert ideje alatt Viszneki barátnőm Csilla ült mellettem, 30 éve voltunk Vámosgyörkön utoljára együtt Korál koncerten, de most is tudtuk, hogy miről, kinek és miért szólnak a dalok.

Minden érintett okosan és ügyesen készítette elő a koncertet. Nagyon jó volt a hangszerelés, az erősítés, az akusztika, a háttérképek/folderek, régi fényképek, koncertfelvételek, újságok. Nagyon profi volt a színpadtechnika, s hogy egy kamera le-föl járt a színpad elején és mindent rögzített, de a koncert ideje alatt dolgozott még két kézi kamerás ember és egy fényképész is.

Bevallom, én féltettem Fecó barátomat, hihetetlennek tűnt a számomra, hogy 3 órán keresztül a színpadon tud maradni, de aztán felcsendültek az első dallamok és kezdetét vette egy fergeteges koncert, ment minden, mint a karikacsapás, alig hittem a szememnek, irányított, mesélt, zenélt, énekelt, meggyőződésem, hogy az égiek vigyáztak rá.

A koncerten részt vett Fischer László (gitár), Dorozsmai Péter (dob), Fekete Tibor (basszusgitár), ifj. Herrer Pál (billentyűs hangszerek), Sebestyén Áron (billentyűs hangszerek), Simon Edina (vokál), Csákvári László (vokál, csörgő), a Hungarian Studio Orchestra szimfonikus zenekar Bujtor Balázs hegedűművész, hangversenymester vezetésével, Fekete-Kovács Kornél (trombita), Elek István (szaxofon).

Az első szerzemény az Ugye nem hiszed el, már a szimfonikus zenekar által kísért verzióban hangzott fel, a dal végén ováció és vastaps. A második Fischer László szerzeménye volt, a Hangoddal ébreszt a szél, ezzel beindult az igazi rockkoncert, majd megjelentek a színpadon az 1978-as Budai Ifjúsági Park résztvevői, Scholler Zsolt basszusgitáros (Németországból) és Pados István dobos (Norvégiából), a Van egy őszinte dal és a Szólíts meg vándor nótában ők a közreműködők.

Korál az utolsó fellépése az eredeti Korálnak! Arena 2018 - YouTube

Ezután felhangzott egy újabb Fischer szerzemény, a Tudom én is megnyugodnék, majd egy lírikus rock dal, az Anyám vigasztalj engem, Fecó ekkor már énekeltet, tapsoltat, így a közönség is részese lesz a produkciónak. Hetedikként a Fekete bárány (Fischer), nyolcadikként A másik oldalon (Balázs) szerzemény következett.

Az Évszakoknál ismét belép a szimfonikus zenekar, a Balázs Ferenc szerzemények így sokkal plasztikusabbak, s látszik a hölgyek és urak arcán, akik a hegedűjüket fogják a kezükben és muzsikálnak, hogy ők is élvezik a koncert minden pillanatát. Fecó megfogja a mikrofont, sétál, időnként leül egy-egy erősítőre, most „csak” énekel. A dal közben felhívja a színpad előtt táncoló Blankát, Dorozsmai Péter kislányát, maga mellé, hogy ott folytassa, szenzációs a jelenet, a kislány boldog, édesapja büszke, a közönséget pedig jó érzéssel tölti el a látvány, a muzsika meg csodálatos.

Korál - Évszakok - YouTube

Ezután az 1989/1990. évi rendszerváltásról szól a Gyertyák a téren, Fecó leül a szimfonikus zenekar tagjai elé a dobogó szélére, így közvetlen közelükben énekel, felejthetetlen élmény a sok vonós játékával kiegészülve. Majd odasétál a közönség bal oldalán ülő orvosaihoz és nekik énekli A csönd éve volt című nótáját, hiszen ők tudhatják csak igazán, hogy mit jelentett neki a műtéttel terhes év, ezután felhangzik az általa legszeretettebb dala, az Érints meg, a szimfonikusok még mindig velünk vannak.

A közönséget lázba hozza a Kölykök a hátsó udvarból, nekem is feldereng a nyolcadik kerületi, körfolyosós ház udvara, ahol gyermekéveimet töltöttem családommal és barátaimmal.

Majd jön az 1972-es Balázs-Brunner szerzemény, - amely szinte megjósolta a történelmet -, a Kőfalak leomlanak. Ez egy kétértelmű dal, hiszen szól az emberi kapcsolatról (Balázs Ferenc és Horváth Attila erre gondolt) és szól arról a bizonyos Falról is, amely már 1989. június 16-án omladozott, amikor is Horn Gyula és Alois Mock Sopron mellett átvágta azt a bizonyos szögesdrótdarabot. A történetnek azonban itt nincs még vége, hiszen a Horn kormány egyeztet Gorbacsovval és ezután Németh Miklós és Horn Gyula augusztus 25-én Bonnban tárgyal Helmut Kohllal, s ennek eredményeképpen, 1989. szeptember 11-én nulla órakor a Magyar Népköztársaság megnyitja a nyugati határt az NDK-s menekültek előtt. Ez a magyar döntés járult hozzá ahhoz, hogy ledőlt az a bizonyos berlini fal, számomra ezt a történelmi tényt is jelenti ez a szerzemény, előzőleg szintén erről szólt a Gyertyák a téren.

Korál - A kőfalak leomlanak - YouTube

Ezután ismét Fischer szerzemények következnek, a Tékozló fiú és A szeretet koldusai, a „Históriás” megint tanít és elgondolkodtat bennünket.

Mivel küzdő szellemű családba születtem, a következő dal nekem szól, az egyik kedvencem, a Kergesd el a felhőt a házamról, a szimfonikus kísérettől szárnyal a lelkem.

A következő ismét egy Taurus hagyaték, hiszen ezeket a nótákat is beintegrálta Fecó a Korál repertoárjába, Amit nem mondhattam el. Ezután jön, a Kevés voltam neked, a közönség soraiban elmerengünk, hogy hányszor, de hányszor megtörtént ez velünk is, Fecó felszólítására már mindenki énekel és tapsol.

A huszadik a fesztiválos nóta, a Homok a szélben, mely meghozta a Korál együttes számára az országos sikert, hiszen a szüleink is megismerhették azt, amit mi már a koncertekről tudtunk, hogy van itt négy srác, akik olyan zenét játszanak, amely a zsigereinkig hatol. A magyar zsűri döntése alapján az első helyen kellett volna végezzen a Korál együttes, de a szovjet képviselő ezt nem engedte, nem nyerte el a tetszését a „ha nem lennék szabad, élni sem tudnék” szöveg, így a harmadik hely lett az övék. Ezután azonban már megállíthatatlan volt az együttes sikere, hiszen a szüleink is a szívükbe fogadták őket, édesapám olyannyira, hogy másnap, 1981. augusztus 22-én, ott állt mellettem a Hajógyári szigeten a zenész szakszervezet első rendezvényén, amikor is Fecó a magasba lendítette bal karját, jobb keze a billentyűket érintette, hangja a magasba szállt, a gitár és a basszusgitár egymással versengett, s a haja színében is a Korált képviselő Peti a dobok közé csapott. A koncert után a fiúk indultak Győrbe, este már az 1978-ban átadott, új nemzeti színházban léptek fel.

Fischer szerzemény következik ismét, a Ne állj meg soha, erről a nótáról minden „korálosnak” Dorozsmai Péter dobszólója ugrik be, ami mindig felejthetetlen, a pici lány Blanka is így gondolja, mert a színpad előtt ő is dobolást imitál. A dal végén szól a vastaps Petinek, melyet nagyon élvez.

A szerzemények felsorolásából is láthatjuk, hogy a Korál egy demokratikus zenekar volt, hiszen a zenekarvezető nemcsak saját, de kollégái szerzeményeit is elfogadta, s az együttes tagjai azt közkinccsé tették.

A rövid életű, ám, de sikeres Taurus (Radics Béla, Som Lajos, Brunner Győző, Horváth Attila, Balázs Ferenc) nyomdokán, a Korál együttes által, megteremtődik a rockzenén belül egy új műfaj, a lírikus rock műfaja.

A zenekarvezető ezután felhívja a színpadra barátját, pályatársát, Horváth Attila dalszövegírót, aki azt mondja jó itt lenni, érezni a közönség szeretetét, később ezzel köszön el: „Nincs búcsúzás, nincs búcsúztatás…, sajnos volt búcsúzás, mert ez volt az utolsó Korál koncert az életünkben.

Ezután nem következhetett más dal, mint a „zenészek himnusza”, mert számomra ezt jelenti, a Maradj velem. Mit érez egy muzsikus, amikor egyedül marad a színpadon, véget ért a koncert, úgy érzi kiüresedett nemcsak a nézőtér, hanem a lelke is, mindent oda adott, mindent megmutatott, örömzenélt, hiszen ő is élvezte a játékát, hát ilyenkor kell, hogy megfogja a kezét az asszony és hazavigye, vele legyen, míg a lelke lecsendesedik.

Mi nézők egyszer csak arra eszméltünk, hogy Balázs Ferenc „egyedül” maradt a színpadon, az egy szál zongorájával, a 12.000 ember előtt, minden elsötétült, csak ő állt a fénycsóvában. Megérintette a hangszer billentyűit és csodát tett a személyiségével, a felcsendülő dallamokkal, a hangjával, megbabonázott bennünket. A dal végén hatalmas ováció, percekig tartó vastaps, mindenki felállt, a küzdőtéren ülő emberek nemcsak felálltak, de előre jöttek a színpadhoz, vele akartak lenni, egy szent pillanat volt, úgy éreztem az égiek is ott vannak velünk és ők is örülnek, hogy mi boldogok vagyunk! Azt szerettem/szerettük volna, hogy itt és most álljon meg az idő, ez az élmény soha véget ne érjen, közben majdnem legördültek a könnyeim. Csilla barátnőm megszólalt mellettem, „hát ilyen, az Edda koncerten nem volt”, én mondtam neki, hogy „soha nem is lesz”, „ilyen élmény csak Fecó koncertjein van”. Biztosan tudom, hogy ő is érezte a közönség ezen kisugárzását ott a színpadon, tudta micsoda hatalma van felettünk.

https://www.facebook.com/lorant.biro.1/posts/2274630229214045

Az ünneplés közepette, Fecó visszavonult a hangszerarzenáljához, s már mindenki állva, vele és az ismét fénybe került zenekarral énekelte a Hazafelé dalt.

A Válaszra várva közben, Péter már állva püfölte a dobokat, majd a percekig tartó tapsvihar alatt a fellépők meghajoltak és mi magunkra maradtunk. Amikor már nem volt senki a színpadon, mi a közönség kezdtük el énekelni nekik a Maradj velem-et. Senkinek nem volt kedve hazamenni, megtörni a varázst, mindenki csak bóklászott, mindenki úgy érezte egy áldást visz haza aznap este, hát ezekért a pillanatokért érdemes élni.

A Korál együttes nemcsak belföldön, de a szórvány magyar közösségek meghívására, az Amerikai Egyesült Államokban is több helyszínen fellépett 2013. évben.

A Korál együttes a Sarasotában (Florida) megrendezett 7. Magyar Fesztiválon (2013. október 19-20.)

A Korál együttes New Yorkban a Magyar Ház bejárata előtt (2013. november)

Balázs Ferenc 2021. október 6-án a Magyar Batthyány Alapítvány jóvoltából posztumusz díjban részesült, melynek elnevezése gróf Batthyány Lajos díj. Ugyanezen hónap végére sírköve is elkészült, s a sírhelyet, családja mellett, mi rajongók is rendszeresen látogatjuk az Óbudai temetőben. Tudjuk, hogy minden embert addig kell megbecsülni, amíg él, mi barátai, rajongói ezt is tettük, tiszteltük, szerettük, becsültük őt, azonban Balázs Ferenc emlékének és munkásságának megőrzése közös feladatunk, ezt nem szabad felednünk!

Pontoszi genocídium

Valószínűleg nem sokan hallottak még a Pontoszi genocídiumról, legfeljebb akkor, ha görög, örmény, asszír, kurd barátaik meséltek nekik életük ezen vészterhes időszakáról.

Először is tisztázzuk, hogy mit jelent maga a szó genocídium: népírtás, emberek tömeges meggyilkolása, célja az adott népcsoport kipusztítása.

Maga a helyszín, Pontosz, Törökország észak-keleti részét jelentő vidék, mely a Fekete-tengertől délre 200-300 km hosszan, majdnem egészen felhúzódik a Kaukázusi vidékekig. Az ókori térképek szerint eredetileg a Pontosz elnevezés a Fekete-tengert jelentette, később az ógörög gyarmatvárosokat is. Én ezen írásomban a görög népre vonatkozó információkkal szolgálhatok, tekintettel arra, hogy barátnőm édesapja, ezen népcsoporthoz tartozott. Pontosz területén nagyon jelentős görög lakosság élt, legnagyobb városa Trapezunt, melyet az i.e. 8. században milétoszi kereskedők alapítottak. A város kiemelkedő központ mind a római, mind a bizánci korban. 1204-1461 között önálló Trapezunti Császárságról beszélhetünk, később az Oszmán Birodalom része.

Sinopet az i.e. 7. században alapították szintén a milétoszi kereskedők. Az ókorban ez az egyetlen biztonságos kikötő észak Anatólia területén, ezért virágzó településsé fejlődik, innét irányítják a tengeri kereskedelmet és a Pontoszi régiót. Jelentős városok még Amisos, Kotyora, Amaszeia. Az itt élő lakosság hajókkal kereskedelmi expedíciókat indított, először területükhöz közelebbi, majd távolabbi célok felé, eljutottak Kolkhiszbe is, erről szól az aranygyapjú legendája. Elmentek aranyat, ezüstöt, egyéb fémeket beszerezni a Kaukázusban lévő bányákból, így kereskedelmi utak jöttek létre.

Sinopeban született és élt Diogenész a filozófus, Diphilosz görög komédiaköltő, VI. Mithriádész Pontosz királya, Markión teológus, Amaszeiaban született Sztrabón a földrajztudós.

A régiót érintően, Sinopeban készült az első pénz, a pénzen az egyfejű sas, amely Pontosz jelképe. Pontosz területén nagyrészben kereskedőcsaládok éltek, kisrészben földművelők és állattenyésztők, ezért gazdag települések alakulnak ki a térségben.

A hellenisztikus korban, az i.e. 5. században ez a terület a Perzsa Birodalom része, az itt élő görögök nem álltak ellent a perzsáknak, ezért nagyon gazdagon kerültek ki ebből az egész időszakból, békésen kereskedtek, befizették az adót, nyugodtan éltek.

A fő országbeli görögök ugyanakkor az életüként küzdöttek, hiszen Athén és Spárta ellenállt. Az i.e. 490-ben a görögök a perzsák ellen Marathónnál (Miltiadész/Dareiosz), győzelmet arattak. Az i.e. 480-ban a Thermopülai szorosnál tudták a görögök, hogy nem tudják megállítani a perzsákat, csak feltartóztatni, ezért Athén városát már előre kiürítették. Leonidász spártai király 8.000 emberrel (hopliták) védte falanx állásban a 14 méter széles szorost, majd az Anopaia-ösvény perzsáknak történő elárulásakor, amikor is megindult a perzsák szárazföldi támadása is, megosztotta seregét és csupán 300 emberével tartotta fel Xerxész katonáit a tenger áttörési völgyében, mindaddig amíg katonái egyenként el nem estek. Athén városát végül is a perzsák lerombolták és felgyújtották.

Szimónidész ókori görög költő hagyta ránk a Thermopülai hősök sírfeliratát, mely így szól:

„Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

A csata Szalamisznál folytatódott, ahol 200 perzsa és 40 görög hajó pusztult el, az összecsapás a görög sereg győzelmével végződött, ugyanúgy, ahogyan a következő évi Plataiai csata is.

Pontosz térsége az i.e. 334-ben Nagy Sándor, a makedón világhódító birodalmához tartozik, az i.e. 3. századtól pedig a Mithridatészek birodalma, az i.e. 64-től Róma fennhatósága alatt áll.

A III. keresztes háború kudarcba fulladt, ezért III. Ince pápa meghirdette a IV. keresztes hadjáratot, mely 1202-ben el is indul Egyiptom elfoglalására, így segítve Jeruzsálemet, hogy a muszlimoknak ne legyen támogatásuk a szentföldi csatákban. A lovagok szállítását velencei hajósok vállalták provinciákért, azonban politikai ellentétek miatt a velencei dózse azt az utasítást adta, hogy a hajók a sereget Bizáncba, tehát Konstantinápoly alá szállítsák. Konstantinápolyt 1204. április 13-án elfoglalták a keresztesek. Velence nagyot nyert Bizánc elestével, hiszen a Földközi-tenger térségében, kereskedelmi szempontból, ő lett az úr. Ezek után a lovagok a Bizánci birodalmat felosztják királyságokra, ennek kapcsán vannak nemcsak latin, hanem görög királyságok is, ezek egyike a Trapezunti császárság, melyet a Komnénosz dinasztia vezetett 1.461-ig, amikor is az oszmán törökök elfoglalták.

1914. és 1923. között minden keresztény lakost üldöztek a törökök, nemcsak a Pontosziakat és a görögöket (453.000 ember) irtották ki, hanem az örményeket (1.500.000 ember) és az asszírokat (300.000 ember) is.

A keresztény emberek üldözése állami kezdeményezésre indult el, majd irreguláris csapatok szerveződtek, s végül a börtönökből kiengedett bűnözők is csatlakoztak. Pogromok (tömeges erőszakcselekmények), deportálások, halálmenetek, munkaszázadok, munkatáborok, falvak-városok felgyújtása, nők és gyermekek elleni erőszak valósult meg. Nőket, lányokat háremekbe, rabszolgaságba vittek el, történelmi, kulturális és vallási emlékhelyeket raboltak ki, semmisítettek meg.

Sèvres-i békeszerződés

1920. augusztus 10-én írta alá az Oszmán Birodalom és az első világháborúban győztes antant hatalmak. A szerződés alapján Kelet-Trákia és Szmirna környéke a görögöket illette, Kelet-Anatóliában létrejött volna egy független örmény állam, Szíria és Libanon francia mandátumterület, a Boszporusz nemzetközi ellenőrzés alá került, Palesztina, Transzjordánia, Irak brit mandátumterületté vált, a kurdok Muszoltól északra autonóm területet kaptak, Anatólia déli része az olaszoké lett. A törökök ezt a békediktátumot nem fogadták el, ez a békeszerződés az egyik kiváltó oka a török függetlenségi háborúnak. 1923-ban az Oszmán Birodalom összeomlott, és a nemzeti szabadságharc után Kemal Atatürk megalapította a független Török Köztársaságot.

Lausanne-i békeszerződés

1923. július 24-én írta alá Törökország és az első világháborúban győztes antant hatalmak. A szerződés szerint Törökország megtarthatta Anatóliát, Kelet-Trákiát, Isztambult, Szmirnát és a Boszporuszt, elveszítette Irakot, Szíriát, Ciprust.

A szerződés garantálta a mai Görögország területét és egyezmény született Görögország és Törökország között a lakosságcseréről. Az első hullámban, a lakosságcsere folytán, Görögországból a mezőgazdasági réteget képező török lakosság került áttelepítésre Pontosz vidékére, míg a maradék anatóliai görögök (kereskedők, földművelők), mintegy 200.000 fő Görögországba. Törökországban 150.000 szmirnai férfi volt ott tartva munkára, nem tudjuk, hogy mi lett a sorsuk, de rabszolga nők is maradtak ott. 1955-ben került még vissza 270.000 fő Isztambulból Görögországba. A görög állam földet adott a betelepülőknek, ezáltal a művelt mezőgazdasági területek nagysága is megnőtt. Új falvak, városok jöttek létre, liberális eszmék cseréltek gazdát, kulturális fellendülés vette kezdetét (Szmirnában 2 színház is volt), majd az áttelepült emberek részt vettek a későbbi ellenállásban és a polgárháborúban is.

Összességében mintegy 1.500.000 ember befogadása vált szükségessé, mely nagy terhet jelentett Görögországra nézve. A legtöbben Makedóniában telepedtek le 750.000 ember, ebből 270.000 fő Szalonikiben. Az Attikai félszigeten, tehát Athén és környékén 375.000 fő, Trákiában 150.000 fő és az Észak-Égei szigeteken 75.000 fő, a többi 150.000 fő pedig szétszóródott az országban. A betelepítés hatására az első időkben olyan járványok törtek ki Görögországban (pestis, kolera), amelyek már megszűntek, az emberek sokat éheztek, nyomorogtak. Görögországban a betelepült olcsó munkaerő és szaktudásuk hatására ipari fellendülés következett be, a pontosziak olyan dolgokat is tudtak, amit az ott élők nem. Arról nincsenek adatok, hogy hány ember menekült el Oroszországba és a Közel-Keletre.

A kisázsiai görögök nagy része nagyon gazdag volt, hiszen kereskedők voltak, csekély volt a mezőgazdasággal foglalkozó réteg, de a törökök általi vagyoni kompenzáció soha nem történt meg. A XIX. században nemcsak kereskedők, hajóépítők és hajósok, földművelők, erdőgazdálkodók, állattartók, vadászok éltek ezen a vidéken, de biztosító társaságok, konzulátusok is működtek itt.

Hadzipanajotidisz Vaszilisz (1924-2016)

Hadzipanajotidisz Panajotisz és Mojsziadu Mária gyermeke.

A Lausanne-i egyezmény után megnyílt a lehetősége annak, hogy a Kisázsiai, Kelet-Trákiai és a pontoszi lakosságcsere megvalósuljon, ennek keretében a Hadzipanajotidisz família is áttelepült Görögországba.

A hajón, amely tele volt a szörnyű katasztrófa bevándorlóival, megszületett 1924. szeptember 14-én, a pontoszi menekültektől származó Vaszilisz. A család a Makedóniai* Pellához tartozó Kostantiában telepedett le. Mivel az apai nagyapa kőműves volt, ezért saját kezével emelt házat a család számára, amely még ma is áll a faluban. Vaszilisz édesapja és édesanyja a pontoszi földművelőkhöz tartozott, ezért Kostantiában is növény- és gyümölcstermesztéssel kezdtek el foglalkozni. A család szorgalmas munkájának köszönhetően, barack-, alma-, mandulafák, szőlőültetvények kezdenek el növekedni a görög állam által számukra biztosított területen.

Kostantia a Pajkó hegyről letekintve

Időközben a kis család létszáma is rendesen gyarapodott, hiszen további három gyermek született, Kosztandinosz, Janisz, Deszpina.

Vaszilisz, a legidősebb gyerek, már fiatalon segíti szülei tevékenységét. A háború idején a gyermekek édesanyja súlyosan megbetegedik, ezért Vaszilisz megkeresi a hegyek között bujdosó partizánokat, hogy édesanyjának gyógyszert szerezzen, de azoknak sincs. Mária megvárja, míg fia hazaér a hegyekből, majd elköszön Vaszilisztől és örökre lehunyja szemét.

A háború miatt a legnagyobb fiú megkapja katonai behívóját, azonban a katonaorvos szívbetegséget állapít meg a serdülőnél, így nem sorozzák be, ahogyan falubéli barátját sem. Édesapja, fiáért való aggodalmában, elviszi a fiút a falu orvosához, azonban a helyi orvos meg sem vizsgálja a gyermeket, több sorstársával egyetemben, hanem hazaküldi őket a rendelőből az alkalmatlanság tényére tekintettel. Nem tudni azonban, hogy valóban betegek voltak-e ezek a fiúk, vagy baloldali beállítottságuk miatt nem sorozták be őket a görög hadseregbe, minden esetre tény, hogy Kostantia falu lakosságának nagy része jobboldali beállítottságú volt.

Egyik éjszaka a partizánok meglátogatják a Hadzipanajotidisz családot, hogy élelmet szerezzenek, de magukkal viszik Vasziliszt, a legidősebb fiút is. Természetesen a faluban ez nem marad észrevétlen, ezért a családból Kosztandinoszt bebörtönözik, hiába mondja a család, hogy Vaszilisz nem önként csatlakozott a partizánokhoz, hanem kényszer hatására. Vaszilisz is tudomást szerez testvére Kosztandinosz bebörtönzéséről, ezért a közeli hegyekből átkéri magát távolabbi vidékekre, hogy azt higgyék az emberek, harc közben elesett. Ennek hatására és egy ismerős közbenjárásának köszönhetően, kiengedik testvérét és az visszatérhet a családhoz. Vaszilisz a megszállás sötét éveiben, részt vesz a nemzeti ellenállási mozgalomban, beszervezik a Nemzeti Ellenállási Frontba (EAM), a KKE (Görög Kommunista Párt) tagja lesz és 1943 júliusától harcol az idegen megszállók ellen, az ELAS területi tartalékos vonalain belül. A harcok közepette eleinte a falukból segítik az emberek az ellenállási mozgalom embereit étellel, de sokszor a pásztoroktól szereznek kenyeret és tejet, s van olyan is, hogy a nyáj utolsó tagját cserkészik be és így jutnak húshoz.

Az athéni véres események és főleg a Varkizai megállapodás aláírása után - a szerződésben leírtakat nem tartották be -, tombolt és elvadult az üldöztetés, a terror, a megsemmisítés és a Nemzeti Ellenállási Front harcosainak kivégzése. A terrorszervezet Hadzipanajotidisz Vasziliszt is üldözi, ezért illegalitásba vonul. Ebben az időben a gátlástalan kollaboráns különítményesek, a németek kiszolgálói, többször elfogják és embertelenül megkínozzák. Menekülni kénytelen, csatlakozik a területünkön megalakuló partizáncsoporthoz, számtalan csatában vesz részt az ellenséges kormánycsapatok ellen, a második világháború utáni időben. Tetteivel kiérdemli a ΔΣΕ (Görög Népi Hadsereg) hadnagyi rangját.

1949 januárjában, amikor is egy nagy folyón kelnek át, Vaszilisz maga is súlyosan megsebesül, jobb felső karját átlövik, sok vért veszít. Sikerül elmenekülniük, azonban nagyon hideg az éjszaka, így meglőtt jobb karja kézfejének két ujja fagyási sérüléseket szenved, több társa alvás közben halálra fagy. A szanitécek reggel összeszedik a sebesülteket és átszállítják őket a jugoszláviai Szkopjéba elsősegélynyújtásra, majd onnan egy bulgáriai kórházba. Egy bolgár orvos ellátja jobb karját, majd megműti, amputálja Vaszilisz mutató ujját és középső ujjának első percét. Az orvos nemcsak druszája barátnőm édesapjának, de lelkiismeretes orvos is, ezért közli a sebesülttel, hogy ugyan érzéstelenítő nélkül, de ellőtt bal sarka csontjait mindenképpen helyre kell illesztenie, mivel e-nélkül nem tud majd talpra állni. Az orvos olyan szakszerű munkát végez, hogy Vaszilisz lába teljesen meggyógyul, azonban egy golyó élete végéig testében marad.

Vaszilisz több sebesült társával együtt Bulgáriából, 1950-ben, vonattal érkezik Magyarországra, Budapestre, a Keleti-Pályaudvarra. A pályaudvaron a beérkező szerelvényről két kocsit lekapcsolnak, a többi megy tovább Csehszlovákiába, amikor ezt Vaszilisz társai beszélgetéséből megtudja, átszáll a két lekapcsolt kocsi egyikébe, azért dönt így, mert a beszélgetésből kiderül az is, hogy Csehszlovákiában nem terem meg a paradicsom, rosszabb az éghajlata, mint Magyarországnak. Az itt maradó sebesültek orvosi vizsgálaton vesznek részt, enni és tiszta ruhát kapnak, majd Balatonfüredre viszik és ott szállásolják el őket. Reggel, kitekintve a szálláshely ablakán, az emberek nem látnak semmit, csak a befagyott Balatont, megijednek, hogy itt nem terem meg semmi, de a már ott lévő partizán társaik megnyugtatják őket. Vaszilisz lassan teljesen meggyógyul a Balaton parti településen, nem akar már minden nap sorban állni az ételért, ezért az elsők között kéri, hogy dolgozhasson, kéri, adjanak neki valami munkát. Ugyan ekkor még csak 40 kg és magyarul sem tud, de kérését teljesítik, így a villamos forgógépek gyártásával és javításával foglalkozó Dinamó Villamos Forgógépgyárba kerül. 1963-ban 5 villamossági vállalat összevonásával létrejön az Egyesült Villamosgépgyár (EVIG), így ez lesz a munkáltatói jogutód.

Vasziliszről a gyárban szeretettel gondoskodnak, beíratják szakszervezeti tagnak, előleget adnak neki, amiből ruhát vesznek és befizetik a konyhán ebédre, valamint beszereznek egy ételhordót, így ebédkor nemcsak ebédet kap a konyhásoktól, hanem az éthordóját is megtöltik. Havonta kell visszafizetnie az előleget, de vezetői mindig úgy intézik, hogy annyi túlórát kapjon, hogy ugyanannyi bére maradjon a levonás után, mint a többieknek. Az üzemben eleinte többféle tevékenységre osztják be, de szeretne állandó munkát, ezért kérte a tolmácsot, hogy továbbítsa a kérését az illetékesek felé. Vezetői keresnek neki új helyet, így kerül egy idős mester mellé a javítóműhelybe, nagy villanymotorokat javítanak, szénkefe házakat csinálnak a nagy motoroknak, amikor a mestere nyugdíjba vonul, akkor kerül véglegesen annak helyére. Magyarul a kollégáktól és a boltokban tanul meg, amikor megpróbálja elolvasni az áruk nevét, a boltosok kijavítják, beszélnek hozzá, munkatársai sokszor megviccelik és befogadják a focicsapatba.

Szállást a Dohánygyár férfi lakrészében kap. Esti iskolában középfokú szakközépiskolai tanulmányokat folytat és villamossági műszerész szakképesítést szerez. Összességében 40 évet dolgozott a gyárban, onnan jött nyugdíjba.

A Dohánygyárban, ahol nemcsak egyedülálló férfiakat és nőket, de családokat is elhelyeztek, görög étterem is üzemelt, Szertaridisz Janisz pontoszi ember volt az étterem vezetője, ahol a görög ételek mellett „aludni tejet” is készítettek, s magyar emberek is látogatták a vendéglátóhelyet.

Dohánygyári élet

https://www.facebook.com/watch/?v=296911722474912

Házasságot köt Varga Évával, tanácsi bérlakást kapnak a VIII. kerület Sárkány utca 1. számú házban, ahol együtt nevelik felesége gyermekét Jánost, majd megszületik fia László és lánya Mária, s a Varga nagyapa is velük él.

Görögországban élő testvérei többször meglátogatják családját, ő azonban 29 évig nem térhetett vissza régi hazájába. A görögországi rendszerváltás 1974-ben következik be, de Vaszilisz csak 1979-ben látogathatta meg testvéreit Kostantiában.

Hadzipanajotidisz Vaszilisz az EAM (Nemzeti Ellenállási Front), majd a ΔΣΕ (Görög Népi Hadsereg) öntudatos, becsületes harcosa volt, hazája szabadságáért és függetlenségéért harcolt, otthonmaradt családtagjait mindig féltette a megtorlásoktól. Magyarországon gyorsan beilleszkedett, családot alapított, példamutató férj, szerető apa és nagyapa volt. Az életében előforduló sok megpróbáltatás ellenére is megőrizte vidám kedélyét, mindig pozitívan gondolkodott, hazánkban is őrizte pontoszi és görög identitását, autentikus tudásával segítette a Kariatidák kórusát a tematikus programok összeállításakor, akik sokszor otthona vendégei is voltak.

https://www.facebook.com/zoi.simon/videos/10207121486215978

Vaszilisz 90. születésnapi köszöntése a családja és a görög közösség által:

https://www.facebook.com/zoi.simon/videos/10202824572435819

Vaszilisz kedvenc pontoszi dala:

Tsambasin - Nikos Xanthopoulos Pontiaka Serra Karadeniz - YouTube

A Magyarországon élő görög közösség a mai napig őrzi a pontoszi hagyományokat, nyelvet, dalokat, táncokat, népművészetet, vallást. A Görögség Háza minden évben megemlékezik a pontoszi genocídiumról, ünnepségük, amelyen még Vaszilisz is részt vett:

Pontoszi genocídium. (megemlékezés) film 2. - YouTube

Vaszilisz az unokáival táncol a rendezvényen:

Pontoszi genocídium. (megemlékezés) film 4. - YouTube

Mindig hálás szívvel gondolt a magyar emberekre. A görög államtól kárpótlást az üldöztetéséért soha nem kapott. 92 évet élt, 2016 őszén, Budapesten hunyt el.

A Szumelai kolostor (a mai Törökország területén) a legfontosabb jelképe a Pontoszi görögségnek.

Kr. u. 386-ban Barnabás és Shopronios athéni szerzetesek égi jel hatására az egyik barlangban megtalálják a csodatévő Szűz Mária ikont, melyet Lukács evangélista és apostol festett. Ettől kezdve az itt élők folyamatosan építenek sziklatemplomot, épületeket 1.200 méter magasan. Minden császár hatalmas birtokokat, pénzeket adományoz a kolostornak, előjogokat, adómentességet és ugyanezt folytatják a szultánok is, így a kolostor gazdag, császári és szultáni jogokkal rendelkezik, kulturális, oktatási és vallási központ is egyben.

1923-ban a papoknak is azonnal indulniuk kellett, semmit nem vihetnek magukkal, hiszen a szerzeteseknek is el kellett hagyniuk a kolostort a lakosságcsere keretében. A kolostor három nagyon értékes erekjével rendelkezett: a csodatévő Szűz Mária ikonnal, IV. Koménosz császár keresztjével, amiben a szent keresztből, tehát Jézus keresztjéből is volt darab és egy kézzel írott új testamentummal a nagyon korai századokból. Két szerzetes, mielőtt elhagyná a kolostort, ezt a három tárgyat elássa a Szent Barbara kápolnába földjébe. 1930-ban tűz keletkezik a kolostorban, így a kolostor fa részei megsemmisülnek, 1931-ben a kincskeresők megrongálják, kirabolják a kolostor többi részét.

1931-ben a két szerzetes közül, Ambrósziosz archimandrita visszamegy Törökországba, rálel és elhozza mind a három egyházi tárgyat Görögországba, melyet a Bizánci Múzeumban helyeznek el.

A sziklaszirtre épített kolostor az 1960-as években múzeum lesz, a török kormány 2010. augusztus 15-től 2012-ig, majd 2015. szeptember 22-től 2019. május 18-ig felújításokat hajt végre. 2010. augusztus 15-e óta, minden évben, a Szűzanya ünnepén, megengedik a görög liturgiát a kolostorban.

ΞΕΝΙΤΕΜΕΝΤΣΑ ΠΑΝΑΙΑ-Χ.Παπαδόπουλος|Παρχαρίδης|Νικολαϊδης|Καρασαββίδης|Αγέρης - YouTube

1952-ben Görögországban, Macedóniában, Naoussa város közelében, Veria mellett, a Vermion-hegyen felépítik az új Szumela kolostort, itt helyezik el az 1931-ben Törökországból kimenekített három felbecsülhetetlen értékű kegytárgyat.

Panayia Soumela Veria Mount Vermio - YouTube

A Magyarországra került polgárháborús görögség története

1940 októberében a fasiszta Olaszország Albánia felől meg akarta szállni Görögországot, melyet a görög királyi sereg és a partizánok együttes erővel visszavertek. 1941-ben a német csapatok Jugoszlávia és Bulgária irányából megszállták az országot, a legyőzött seregek Krétára menekültek. II. György király és több fontos görög politikus Egyiptomba menekült, így lehetővé vált a németek számára, hogy egy kollaboráns bábkormányt hozzanak létre Athénben. 1941. szeptember 9-én Athénben megalakul az EDES (Ethnikos Dimokratikus Ellinikos Syndesmos – Nemzeti Demokratikus Görög Liga), ez egy republikánus, liberális egyesülés, tagjai a háború előtti görög hadsereg katonái. 1941 őszétől a megszállás ellen politikai szervezkedés, erős baloldali ellenállási mozgalom bontakozott ki. 1942 tavaszától megindult a fegyveres ellenállás, a partizánok harcolni kezdtek az idegen elnyomók ellen. 1942-ben jön létre az EAM (Ethnikon Apeleftherotikon Metopon – Nemzeti Felszabadítási Front), a KKE (Kommounistikon Komma Ellados – Görög Kommunista Párt) a szabad Görögországért.

1942. október elején a brit SOE (Special Operations Executive - Különleges Műveleti Végrehajtó Hivatal, célja kémkedés, felderítés, szabotázs a megszállt Európában) elküldi első csapatát Görögországba, amely november 25-26-án éjjel az ELAS-szel és az EDES gerillákkal folytatott közös hadművelet folytán sikeresen felrobbantja a Gorgopotamos vasúti viaduktot, mely létfontosságú kapcsolat a német ellátási vonalon Észak-Afrikába. A sikeres hadművelet után Nagy-Britannia tiszteket, fegyvereket, ellátmányt juttat el az ELAS-nek és az EDES-nek annak érdekében, hogy eredményesen tudjanak harcolni a német csapatok ellen. 1943 őszén a két gerillaszervezet egymás ellen kezd harcolni, mivel a szövetségesek partra szállnak Szicíliában és az ELAS akarja átvenni a hatalmat, a britek ennek hatására növelik az EDES-nek nyújtott támogatásokat. Mindeközben a görög kormány Kairóban állomásozik, ahol is lázadás tör ki a katonák és a tengerészek vezetésével, ennek következtében lemond Tsouderos miniszterelnök és április 26-án kinevezik Georgios Papandreout, a republikánusok egyik vezető politikusát. 1942-ben népszavazást tartanak, hogy visszatérhet-e a király II. György a száműzetésből, aki Winston Churchill támogatását élvezi.

Athéni véres események

1943 októberében a brit légierő egységei (ejtőernyős zászlóalj) megérkeznek Görögországba azzal a céllal, hogy segítsék a törvényes görög kormány tevékenységét és részt vegyenek a segélymunkában. A kommunista irányítású EAM-ELAS gerilla erői arra törekedtek, hogy átvegyék az ország irányítását. A harcok Athénra és a kikötőre, Pireuszra korlátozódtak. 1944-ben a britek tengerentúli erősítést kapnak (46. Királyi Tank Ezred – Shermanek - + 5. és 6. ejtőernyős zászlóalj), decemberben véres harcok folynak a város központjában, melyek öt hétig tartanak. A lázadó erők jól fel voltak fegyverkezve, ezért elkeseredett utcai harcokra kerül sor, az ELAS embereit december 18-val szorítják ki a városból, a végső fegyverszünet 1945. január 15-én veszi kezdetét.

Caserta-megállapodás

Részt vett Saraphis az ELAS és a Zervas az EDES tábornokai, valamint Papandreou és négy minisztere. A megállapodást szeptember 26-án írták alá, mind az EDES, mind az ELAS, valamint a száműzetésben lévő görög kormány, beleegyezett abba, hogy erőiket a brit Ronald Scobie altábornagy vezesse, hogy Görögországból szorítsák ki a németeket. A brit erők partra szállnak Görögországban, a felszabadítási hadművelet neve "Manna" hadművelet. A hadműveletben részt vesz a brit 2. ejtőernyős és a 23. páncélozott hadosztály, kommandós és különleges egységek, valamint a Görög Hegyi Brigád és a Görög Szent Ezred, két RAF és egy görög repülőgép-század. Az UNRRA, az ENSZ segélyszervezete és a Vöröskereszt élelmiszert, ruhát, gyógyszert juttat el a nélkülöző lakosság részére. A Vörös Hadsereg előre nyomulása hatására Hitler úgy dönt, hogy a német hadsereg 1944 szeptemberében kivonul Görögországból. Scobie tábornok biztosította a rendet Athénban október 12-től, miután a németeket evakuálták, hogy megakadályozzák a kommunista hatalomátvételt.

Varkizai szerződés

1945. február 12., a görög külügyminiszter és a Kommunista Párt titkára írta alá, népszavazás a görög alkotmánnyal kapcsolatos problémák megoldása érdekében, előírta, hogy a EAM-ELAS leszerel, de a szerződés csak politikai okokból adott amnesztiát.

Kezdetben Nagy-Britannia, majd az Egyesült Államok anyagi, katonai erőforrással, szakértői tudással támogatta az athéni kormányt, s lehetőségeikhez képest Jugoszlávia, Bulgária és a Szovjetunió is támogatta a Görög Demokratikus Hadsereget (élelmiszer, gyógyszer, egészségügyi felszerelés, teherautók, hadtáp felszerelések, fegyverek, pénz).

A háború utáni kormány azonban a baloldali erők teljes megsemmisítését tűzte ki célul, ez vezetett az 1946-1949 közötti polgárháborús harcokhoz, s ennek következtében százezrek kényszerültek menekülni Görögországból.

A Görögországgal szomszédos államok megkönnyítették a rokkantak, sebesült katonák, civilek számára a belépést országaikba.

Az 1945-1946 közötti időszakban a Görög Kommunista Párt hátországként kezelhette a Görögországgal határos balkáni államokat, elsősorban Jugoszláviát, a párt üldözött káderei, családtagjai ezrével leltek menedéket Újvidéken és az észak-makedón területeken ideiglenesen, ők főként a szlavomakedón etnikumhoz tartozó emberek voltak. Állandósult megoldásnak az egykor németek lakta vajdasági települést, Bulkeszit szemelték ki, melyet azonban a polgárháború befejezésével, 1949 augusztusa után felszámoltak, s az itt élőket Csehszlovákiába telepítették át három hullámban (1949. augusztus 30. szeptember 2., szeptember 7., 3.593 fő). Később újabb 600 fő érkezett Jugoszláviából, 20 fő matróz Franciaországból, s 1949. november 4-én, 1.803 fő, december 12-én, 1.607 fő Lengyelországból, 1950. január 28-án, 444 fő Bulgáriából, 1950 júniusában 59 sebesült Magyarországról. Az 1950. december 15-i jelentés szerint összesen 12.095 menekült, ebből 3.005 fő nő, 3.905 fő férfi és 5.185 gyermek volt az országban.

A polgárháború miatt Kelet-Európába menekült, menekített gyerekek, felnőttek, civil lakosság, katona görögök, politikai menekült státuszt kaptak. A szülői felügyelet nélküli gyerekeket Albánia, Bulgária, Románia, Csehszlovákia, Magyarország fogadta be. 1948-ban már a Nemzeti Hadsereg szervezésében történtek ezek az áttelepítések, a görög gyerekek 1948-1949 folyamán tömegesen érkeztek ezen államokba. 1949. szeptember 16-án Ricában (Grúzia) Nikosz Zachariadisz, a Görög Kommunista Párt főtitkára találkozott Sztálinnal és a Szovjet Kommunista Párt PB tagjaival, valószínűleg itt születtek meg a menekültek szétosztásának általános elvei.

Romániába 1.200 sebesült érkezett 1948-1949 között, egyharmaduk orvosi ellátás után visszament harcolni. 1949 augusztusában, Albániából 3.500 görög menekült került Constanzába a Transzilvánia román teherhajó által, majd vonattal Floricába. 1950. július 28-án, Bulgáriából 800 fő került ismét a településre, majd 400 fő gyermek érkezett szüleihez a gyermekotthonokból.

A polgárháborús menekültek Durres (Albánia) kikötőjéből indultak útnak, főleg lengyel, kis részben szovjet és román teherhajókon. A katonák Taskentbe (Üzbegisztán) kerültek, a többiek a Földközi-tengeren és a Gibraltári-szoroson keresztül a Gdański-öböl partján fekvő Gdynia kikötőjében szálltak partra.

Az 1950. évi adatok szerint Romániában 9.100 fő, Csehszlovákiában 11.941 fő, Lengyelországban 11.458 fő, Magyarországon 7.253 fő, Bulgáriában 3.021 fő, az NDK-ban 1.128 fő (csak gyerek), a Szovjetunióban 11.980 fő (csak felnőtt), Jugoszláviában 25.000 fő menekült volt.

Románia (5.664 fő), Csehszlovákia (5.185 fő), Magyarország (2.176 fő) gyermeket fogadott be.

1948-ban Magyarországra 3.000 fő gyermek érkezett szülő nélkül, vonattal, a Keleti Pályaudvarra, akiket először a Széchenyi-fürdőbe vittek tisztálkodni, majd új ruhákat, cipőket kaptak, később a Mátyás laktanyába szállították át őket egy időre. Felejthetetlen élményeik, amikor a vonaton kenyeret kaptak lekvárral a vöröskeresztes nővérektől, a szálláshelyen a húsleves cérnametélttel, a sült krumpli rántott hússal és a jonatán alma szaftos, felejthetetlen íze, valamint a kakaó. Sokuk itt látott először villanyfényt, de mindegyikük emlékszik a szeretetteljes fogadtatásra (apácák, ápolónők), a szeretetre, becsületre, munkaszeretetre, tisztességre való nevelésre.

Magyarországon az alábbi településeken voltak görög gyermekeket befogadó gyermekotthonok: Balatonalmádi, Balatonkenese, Hőgyész, Fehérvárcsurgó, Dég. 1951-ben 1.750 fő, 1952-ben 1.808 fő, 1953-ban 1.710 fő gyermek élt és tanult magyar, görög nyelven ezen otthonokban. Természetesen éltek gyermekek a Zachariadisz Gyermekotthonban az Üllői úton, a Dohánygyárban (400 család) a Kőbányai út 22-ben és Beloiannisz faluban is. Az otthonokból magyar családokhoz kerültek gyermekek pár hónapra, szünetekre, hétvégékre. Az otthonban élő gyermekek testvéreknek érezték magukat, közösség lettek, annak ellenére, hogy 260 településről érkeztek országunkba, sokan azt sem tudták, hogy pontosan mikor születtek. 1953-ban az epirusziak nagy része a Vöröskereszt segítségével elindította a visszatelepülési folyamatot Görögországba, ténylegesen 1954. február 19-én történtek meg a családegyesítések.

A gyermekek a polgárháborús időkből az alábbiakra emlékeznek: megfélemlítés, verések, gyújtogatások, bombázások, fegyverropogások hangja, halállal való szembenézés, a katonák verték a gyermekeket is, hogy elmondják partizán szüleik hol vannak, korán reggel felderítő repülők jöttek, amiket ők Galantasz-nak (tejesnek) hívtak, a korai óra miatt, amikor a tejes is járt. A felderítő repülőket mindig követték a bombázók.

Az útra úgy emlékeznek vissza, hogy falujukból szedték őket össze, volt, hogy szüleik Albániáig, Bulgáriáig, Jugoszláviáig kísérték őket, vagy családdal érkeztek hozzánk. Általában éjszaka menekültek gyalog, az út megerőltető volt, barlangokban is bujdostak a kormánykatonák elől, volt, hogy hirtelen kellett menekülni, mindent ott kellett hagyni, hidegben, hóban gyalogolni, út közben repülők bombázták őket, nappal elbújtak, a partizánok segítették őket, a teherautókra, vonatra a szülők nélkül szálltak fel testvéreikkel, barátaikkal, emlékeznek az éhezésre, kínlódásra, nyomorgásra és arra, hogy mindig szomjasak voltak. Az úton 11-15 éves lányokra bízták a kicsiket 15-20 fős csoportokban, az útra narancsot kaptak.

Vaszil bácsi édesapám egyik jó barátja volt, családjaink egy házban laktak, így együtt sétáltattak bennünket, lányaikat, a Golgota téren. Személyében egy szerény, jó ítélőképességű, szorgalmas, vidám embert ismerhettünk meg, akivel mindig jó volt beszélgetni.

 *Makedónia a mai Görögországnak az Olümposztól északra eső területe, melyet az ókorban keletről Trákia, délről Thesszália, nyugatról Épeirosz és Illíria határolt.

Makedónia uralkodói I. Alexandrosz, II. Philipposz és III. Alexandrosz (Nagy Sándor – Megalosz Alexandrosz) a hódító, aki alig 12 év alatt meghódítja az akkori ismert világ felét. Hódításainak hatására a görög kultúra, az ókori görög filozófia, művészet és irodalom a következő évszázadokban gyorsan elterjedt Ázsiában, Afrikában, Európában, s nagy szerepet játszik a kereszténység sikerében, hiszen az Újszövetség és a kora keresztény szövegek is görögül íródtak, melyet könnyen olvastak Jeruzsálemben, Egyiptomban és Rómában is.

Makedónia erdői lehetővé tették, hogy kereskedő- és hadihajókat építsenek, a hegyekben vasat, ezüstöt és arany is találtak.

Vergina

Makedónia első fővárosa és a makedón királyok temetkezőhelye. Makedón szokás szerint az elhunyt uralkodót először máglyára tették, majd az egész hadsereg előtt elégették, amikor elhamvadt a tűz, összeszedték a csontjait, borban megmosták és királyi bíborba göngyölték. II. Philipposz maradványait a tetején tizenhat ágú csillaggal, oldalán bonyolult, kék üvegrozettákkal díszített gyönyörű, oroszlánlábas aranyládába tették, majd kőszarkofágba zárták. Mellé ezüst ivóedényeket, páncélzatot, fegyvereket, értékes használati tárgyakat, többek között egy 3 cm-es elefántcsont Alexandrosz képmást is tettek. A sír elé kis szentélyt építettek. 1977-ben nem messze a várostól, Manolis Andronikos logosi régész három királyi sírt fedezett fel, az egyikben II. Philipposz és felesége, a másikban III. Philipposz és felesége, a harmadikban IV. Alexandrosz nyugszik. A sírokban ezüst fejvédőt, vas sisakot, szertartási pajzsot, fegyvereket is felleltek a régészek.

Megalosz Alexandrosz i.e. 323 júniusában halt meg Babilonban, testét Egyiptomban helyezték örök nyugalomba, sírhelye ma már ismeretlen.

Pella

Az i.e. 5. századtól kezdve Makedónia fővárosa, kereskedelmi központ.

Veria

Veria - YouTube

Edessa

ΕΔΕΣΣΑ / EDESSA, GREECE - YouTube

Naoussa

Greece travel guide: main attractions & excursions - Holidays in Naoussa traditional town - YouTube

Felhasznált források:

Philip Freeman: Alexandrosz a világhódító

Fokasz Nikosz – Görög Athéna: Trauma és megnyugvás, Görög Intézet, 2020.

Athens December 1944, Battle of Britain International Ltd.

Jakob Ludwig Felix Mendelssohn-Bartholdy zeneszerző, karmester, zongora- és orgonaművész, 1809. február 3-án született Hamburgban, a család 1811-ben a világcéggé fejlődött Mendelssohn-bankházzal együtt Berlinbe költözött. Felix irodalmi, zenei, festészeti és nyelvi képzésben részesült, vívni, lovagolni és úszni tanult. 1816-ban a család áttér a lutheránus vallásra és felveszi a Mendelssohn-Bartholdy nevet. A fiú 9 évesen lép fel először hangversenyen, 12 éves korától komponál, 20 éves korában európai körútra indul, majd Düsseldorfban zeneigazgató, később Lipcsében a Gewandhaus zenekarának vezetője, ő az első karmester, aki pálcával vezényel, Lipcsét európai jelentőségű zenei központtá emeli. Agyvérzések következtében, 1847. november 4-én hal meg Lipcsében.

Mendelssohn a tetőn, a regény Prágában játszódik a második világháború idején. A szerző az első lapokon elgurít egy billiárdgolyót, egy gondolatot, mely szerteágazik, találkozik, majd újra elválik, s általa cseh és német emberek életét, annak összefüggéseit ismerhetjük meg, igazi cseh humorral fűszerezve.

Julius Schlesinger SS-hivatalnok azt a parancsot kapja a Cseh-Morva Protektorátus helytartójától Reinhard Heydrichtől (1941-1942), hogy a Rudolfinum* mellvédjéről távolítsa el Jakob Ludwig Felix Mendelssohn-Bartholdy zeneszerző szobrát, mivel a helytartó nem akar olyan épületben Mozartot és Beethovent hallgatni és szónokolni, amelynek tetején egy zsidó zeneszerző szobra ékeskedik.

Reinhard Heydrich SS katona, szereti a zenét, amely gyerekkorára emlékezteti és megnyugtatja, közben ő a holokauszt kitervelője, tömeggyilkos, ő indítja Terezínbe a sárga csillagos transzportokat. 1942. június 4-én délelőtt, amikor a Hradzsinba tart az Anthropoid londoni ejtőernyős-különítmény két tagja kézigránátot dob az őt szállító gépkocsira, s a kórházban belehal sérüléseibe, de előtte az aktatáskáját, melyben a további deportálások terve van, átadja munkatársának.

A náci elnyomás alatt a cseh zsidó vallású emberek rádöbbennek, hogy a napfény és a levegő sincs ingyen, az életükkel fizethetnek érte. Sokan bújtatnak zsidó gyerekeket, embereket, gyártanak hamis papírokat, szereznek élelmet feketén, jegyrendszer van. A gettóban szörnyű az élet, fáznak, éheznek, krumpli héj-, fa lopásáért akasztanak.

A történet több szálon folytatódik, így több ember életét mutatja be, időnként morbid cseh humorral. Két ember, Becvár és Stankovsky az, akit felküldenek a tetőre a parancsot végrehajtani, azonban nem tudják melyik Mendelssohn szobra. Majdnem Richard Wagner szobrát döntik le a Gestapótól való félelmükben, de felettesük, Krug felesége, még időben kideríti zenében jártas ismerőseitől, hogy melyik az igazi. A két segéd, az információ birtokában, késő éjjel, - gondolva a jövőre is -, óvatosan fekteti a tetőre Mendelssohn szobrát, így annak csak a keze sérül meg.

Jan Krulis és Rudolf Vorlitzer barátok, Rudolf kórházban fekszik bénán. Jan, barátja lány rokonait, Grétát és Adélát bújtatja a Javurek házaspárnál és látja el őket élelemmel. Jan kerül kapcsolatba Otó Pokornyval, aki újságíró igazolvánnyal rendelkező fényképész, de titokban mesterfokon dokumentumokat hamisít, élelmet szerez. Kemény az élet ezekben a vészterhes években, a két kislány nem léphet ki a lakásból, egyik éjjel a Javurek házaspárt elhurcolják a németek, a kislányoknak menekülniük kell, azonban út közben rendőrbe botlanak, aki az őrsre viszi őket, majd a parancsnok átadja a két kicsit a Gestapó embereinek, akik agyonverik őket vallatás közben.

A Zentralamt a hitközségbeli talpraesett emberek közbenjárására Doktor Rabinovicot bízza meg, egy zsidó múzeum létrehozásával, a felszámolt zsinagógák istentiszteleten használt tárgyaiból, mely kegytárgyakat berlini „becses látogatók” is megtekintenek Rubinovic doktor tárlatvezetése mellett. A nácik a múzeumot győzelmi emlékműnek szánják.

Richard Reisinger jó kötésű, erős ember, ezért portaszolgálatra osztják be, azonban az SS emberei megverik, ennek okán a hitközség másik munkára küldi. Ez a másik beosztás a Gestapo raktárába szól, ahol a zsidó elkobzott vagyonokat kezelik. A raktárt egy „Madam” irányítja, csencselés, újra értékesítés stb. folyik, egy nap az egyik családtól Justitia szobra kerül a raktárba. A Madam és a Gestapó emberei nem bírják látni az Igazságosság szobrát, ezért először értékesítik, majd mikor az újra visszakerül a raktárba, szétveretik azt Reisingerrel. Az élet milyen furcsa véletlent produkál, a szobor látványa idegesíti az elnyomókat!?

A regényből egyértelműen kiderül, hogy mindenki retteg a náciktól, sok a verés, a szenvedés, akik nekik dolgoznak sokszor vallásuk és hitvallásuk ellen tesznek, mert úgy gondolják, hogy így életben maradhatnak a családjukkal, azonban ez nem így van, túl sokat láttak, de erre csak akkor döbbennek rá, amikor őket is Keletre küldik.

Ami a regényben nem szerepel, hiszen más helyszínen játszódik, de tudnunk kell, hogy Reinhard Heydrich SS-vezető és Joseph Goebbels propagandaminiszter szervezi meg Németországban a kristályéjszakát (1938. november 9-10.), amikor is 200 zsinagógát gyújtanak fel, szétverik az összes zsidó üzletet, közel 100 zsidó embert ölnek meg és megközelítőleg 30.000 zsidó férfit hurcolnak koncentrációs táborokba. A nácik által okozott károkat a zsidókkal fizettették meg, a zsidó közösségre egy milliárd birodalmi márka összegű büntetést róttak ki. Ettől kezdődően egy zsidó embernek sem lehetett vállalkozása, nem lehetett kereskedő, nem vezethetett gépkocsit, nem látogathatta a könyvtárat, mozit, a zsidó gyermekek nem járhattak iskolába.

Sok háborús regényt olvastunk már fiammal és időnként beszélgetünk is róla, de nem tudjuk megérteni, hogy ezek az emberek miért nem menekültek el már akkor, amikor 1933. április 1-jétől kezdődően a boltjaikat bojkottálták, majd nem engedték kinyitni, a munkájukat nem hagyták végezni, így megélhetésüket veszélyeztették, folyamatos zaklatásoknak voltak kitéve, miért vártak addig, amíg gettókba telepítették őket, mindenüket elkobozták, megvárták, hogy éhezzenek, fázzanak, kényszermunkára, kísérletekre, majd a legrosszabbra ítéltessenek. Mindig mindenki bízik a jóban, egy jobb jövőben, de, ha nincs jövő egy adott helyen, akkor igen is lépni kell, és ezt sokan meg is tették.

1939-ben Németországból 250.000 zsidó ember kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, Argentínába, Nagy Britanniába és egyéb országokba, egyedül a Palesztinába kitelepülők részére engedélyezték vagyonuk kivitelét, a többiekét mind elkobozták.

Az európai zsidóság kétharmada, mintegy 6.000.000 ember vesztette életét fajgyűlölet következtében.

Visszatérve a regény témájára, Lipcsében Mendelssohn halála után szobrot emeltek a tiszteletére, de a nácik 1933-ban felrobbantották, zenei örökségét elrejtették, műveit betiltották. Ma azonban ismét áll Mendelssohn emlékműve Lipcsében.

A minap egy másik könyv is a kezembe akadt hasonló témában, a Szent István Kiadó jelentette meg Matteo Salvini Napolitani írását, Budapest Igazai címmel. A könyv a zsidó és keresztény értékeket képviselve a Soá-ról szól, történelmi hitelességgel. Főszereplői Angelo Rotta** szentszéki diplomata és Genarro Verolino*** a nuncius asszisztense, akik a második világháború idején több ezer ember életét mentették meg, természetesen megszámlálhatatlan, jó ember segítségével. Mindkét férfiút a Yad Vashem az "Igaz a Nemzetek között" kitüntetésben részesítette.

Angelo Rotta és Genarro Verolino XII. Piusz pápa jóváhagyásával szólította fel a nyilas kormány vezetőit, hogy vessenek véget a deportálásoknak, amikor ez nem vezetett sikerre, akkor külföldi diplomaták és a Vöröskereszt segítségével védett házakat hoztak létre és vatikáni menleveleket juttattak el a veszélyben lévők részére.

Az előzőleg olvasott könyvek által megfogalmazódott kérdések nagy részére ez a könyv választ ad. Igen is létezett egy valódi diplomáciai háló, amelyen keresztül zsidókat mentettek meg, sokszor az utolsó pillanatban, a halálmenetekből kiemelve őket, saját életük kockáztatásával, hogy a náci és fasiszta tömeggyilkosok karmaiból megszabadítsák őket, s e történések azért nem kerültek dokumentálásra, hogy ne vezessenek újabb üldöztetésekhez. Nagyon sok tényre, a Verolino család által rendelkezésre bocsátott, Genarro Verolino által papírra vetett írásokból derült fény.

Nagyon elgondolkodtató mindkét könyv, az egyik egy cseh zsidó újságíró szemén keresztül, a másik vatikáni és egyéb történelmi dokumentumok áttanulmányozása után, egy professzor megvilágításában, aki az egyik olasz egyetem diplomácia és nemzetközi politika történetének professzora, s a Történettudományi Pápai Bizottság nemzetközi küldötte.

*Prága fontos építészeti műemléke, 1876-1884 között építették Josef Zítek és Josef Schulz építészek tervei alapján. A Moldva partján található neoreneszánsz épület 1885-ös megnyitása óta kapcsolódik a zenéhez és a művészethez. Ma a Cseh Filharmonikusok, valamint a Galerie Rudolfinum és a nemrég felújított Cafe Rudolfinum székhelye.

**Angelo Rotta 1930-1945-ig volt magyarországi apostoli nuncius. Budapesten a II. kerületben rakpartot neveztek el személyéről.

***Budapesten a XII. kerületben Genarro Verolino nevét viseli egy speciális oktatásra szakosodott óvoda, általános iskola, készségfejlesztő iskola, kollégium.

Édesanyám, Katalin, negyedik gyermekként született Budafokon, az utódok száma a családban azonban később tíz főre gyarapodott.

A család szűkös anyagi helyzete és a II. Világháború borzalmai következtében a Magyar Vöröskereszt három gyermeket, Józsefet, Máriát és Katalint 1941-ben a Felvidéken helyezett el családoknál.

Kassán József kitanulta a bőrdíszműves szakmát, ügyes kezű mester vált belőle, Mária a paplangyárban lett megbecsült varrónő. Katalin hatéves volt ekkor, s az Eperjesi régió Stará Ľubovňa (Ólubló) körzetéhez tartozó Forbasy (Poprádfalu) községbe került, ahol Eduard Dubiel a község kántora és felesége Zsófia vette őt a szárnyai alá.

A kántor és felesége szigorú, de nagyon jó emberek voltak, így a kislány hamar a szívébe fogadta őket. A házaspárnak szép háza volt a falu templommal és temetővel szemközti utcájában, hiszen Eduard szorgalmasan művelte saját földjeiket, s állatokat is tartottak. Az istentiszteleteken gyönyörűen énekelt és orgonált, s otthonában is szívesen muzsikált pianínóján, így a település lelkésze és barátaik nem egyszer házuk vendégszeretetét élvezték. Anyámnak lett meleg ruhája, étele, megtanulta a szlovák nyelvet, a határ közelsége miatt egy kicsit a lengyelt is, s elvégezte az általános iskolát. A mamától tanult meg sütni, főzni, az állatokról gondoskodni, sok pajtása lett az iskolában, s itt szerette meg a természetet, hiszen a falu csodálatos helyen feküdt. A Poprád folyó pár lépésre volt csak a házuktól, így nyári napokon sokszor megfürdött benne a helybéli gyermekek társaságában, de együtt őrizték játék közben a domboldalon legelésző teheneket is. Ahol elcsendesedett a folyó, ott hatalmas fenyvesek törtek az ég felé, a nevelőapa is szeretett kirándulni, szerette a természet közelségét, így gyermekek társaságában nem egyszer a fenyőerdő által körülölelt víz mellett tűzgyújtásra és szalonnasütésre is sor került. 

Nagyon sok munka volt mindig a földeken, a házban és a ház körül, s a téli napok is sok nehézséget hoztak, a községben azonban nagy teherbírású, lelkes, barátságos emberek éltek, segítették egymás életét. A templomot és a temetőt is együtt tartották rendben, a házaspár a templomban, a bejárattól jobbra, egy nagyon szép Mária szobrot állíttatott, az alak fehér ruhát és világoskék leplet visel, ahogyan általában Máriát ábrázolni szokták a szobrászok. A faluban nagyon sok tehetséges fafaragó is élt, így a téli napokon csodálatos faragványok készültek, melyeket ma is megtekinthetünk, ha arra járunk.

Édesanyám 15 éves korában került vissza Budafokra, szülőcsaládjához, s kezdett dolgozni, majd 22 évesen férjhez ment édesapámhoz, Mária Kassán családot alapított, unokatestvéreim most is ott élnek, József és családja Svájcban telepedett le.

A három gyermek életében a Kassán és a Tátra alján eltöltött évek nem tűntek el nyomtalanul. Katalin családjával minden évben meglátogatta nevelőszüleit, akik akkor már újabb két kislányt nevelgettek. Eduard Dubiel mindig elvitte Katalin gyermekeit, fogadott unokáit a templomba és orgonált, énekelt nekik, engedte, hogy ők húzzák meg a templom harangját, s traktorát is vezethették játékból. A család és barátaik sokszor vendégeskedtek Forbasyban, Zsófia néni mindig juhtúrós derejével és knédlivel várta őket.

Soha nem fogom elfeledni Babička törékeny, dolgos alakját, fáradhatatlan volt, egy percre sem állt meg, pedig megfáradt már az életében elvégzett rengeteg munkában, s tudom, hogy soha nem fogom már mosolygós arcát látni, ölelő karjait a vállamon érezni, finom ételeit a számba venni.

Dedko pedig soha nem fogja már pianínójának billentyűit érinteni, pedig, hogy szerettem játékát és öblös hangját, amint betöltötte a szobát és jó kedvet varázsolt. Ha játszott megtelt a ház barátokkal, hangoskodtunk, sokat nevettünk, mosolyogtunk, együtt énekeltünk, egy igazi nagy család voltunk. Ő tanította meg nekem és bátyámnak ezt a kis szlovák népdalt:

Išiel Macek do Malacek šošovičku mlácic, zabudol si cepy doma, musel sa on vrácic. Ej, Macejko, Macejko, ko-ko-ko-ko, zahraj mi na cenko, ko-ko-ko-ko, na tú cenkú strunu, nu-nu-nu-nu, ej, dzunu, dzunu, dzunu, nu-nu-nu-nu! Zahral Macek dzunu, dzunu, potom prestal hráci, husle sa mu rozsypaly, cepom po nich mlácil. Ej, Macejko, ...

Poprádfalu jelenlegi polgármestere, kedves barátunk Július, építészmérnök végzettségű, nem egyszer velünk volt családja társaságában Forbasyban és Milaván, Ólublón ő mutatta meg nekünk a skanzent, este tábortűz mellett készítettük el vacsoránkat és élveztük egymás társaságát, majd szállást biztosított a vendégházban. Július egy nagytudású, szerény ember, nagyon jó férj és édesapa. Gyermekkori barátnőim Božena és Renata Csehországban élnek családjukkal. Božena tanári diplomával rendelkezik, a mai napig tartom vele a kapcsolatot, minden évben találkoztunk vele, édesanyjával és testvéreivel, amikor arra jártunk, de barátaink Budapesten is jártak, ilyenkor mi ismertettük meg velük a főváros nevezetességeit.

Mária családjában a családfő és fia a tűzoltó zenekar tagja volt, így sok mulatságos történet forgott szájon, mivel nemcsak a hivatalos rendezvényekre, de szerenádozni is együtt jártak a fiúk, hogy meghódítsák a lányok szívét a fiatal tűzoltók számára.

A határon átívelő rokoni kapcsolatok és barátságok a gyermekekkel megismertették a Felvidék, így a Magas-Tátra, a Szlovák Paradicsom, a Szádelői Völgy, a Dobsinai Jégbarlang természeti szépségeit, Kassa és Lőcse történelmi városát, a Betlér és Krasznahorka féle Andrássyak világát.

Határtalan dal YouTube - YouTube

A Felvidéken eltöltött napok életem kitörölhetetlen emlékei. Édesapám is nagyon szeretett kirándulni, síelni, barlangászni, én is örököltem tőle a természet szeretetét, sokat jártuk a hazai hegyeket, a Magas-Tátrát, a Szlovák Paradicsomot, a Felvidék nevezetességeit a Glázer, a Deržák, a Výrostek, a Ŝtefko, a Váncsa és a Várkonyi család társaságában, de az Újpesti Természetbarátok Turista Egyesület tagjaihoz is csatlakoztam a Lengyel-nyereg meghódításakor, s Krisztián fiammal és barátaimmal is többször jártuk a kitaposott ösvényeket.

Kedves Olvasó, ha kedvet kaptál, tarts velem egy kis történelmi utazásra, elő a hátizsákot, húzd a bakancsot és kalandra fel! Egy kis ízelítő a Felvidékről:

100 km hosszú túraútvonal az Ásványvízforrások mentén az Észak-Szepesség-Pieninek régióban:

Bajorvágás (Bajerovce), Vöröskolostor (Červený Kláštor), Poprádfalu (Forbasy), Gnézda (Hniezdne), Határhely (Hraničné), Lackvágása (Lacková), Hosszúvágás (Legnava), Hársád (Litmanová), Újlubló (Nová Ľubovňa), Szulín (Sulín) és Felsőzúgó (Vyšné Ružbachy).

Magas-Tátra (Vysoké Tatry) a Kárpátok legmagasabb hegyvonulata

A Tátra hegység szlovákiai része 550 km2, lengyelországi része 236 km2.

A Magas-Tátra túlnyomó része a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) felügyelete alá tartozik, ahol csaknem 600 km turistautat vehetünk igénybe. Példaértékű az utak karbantartása, kitáblázása, a Tátrai Önkéntes Mentőszolgálat (TOPR) és a szlovák Hegyi Mentőszolgálat (HZS) munkája. A Hegyi Mentőszolgálat vészhívószáma: 18 300, a helikopteres mentőszolgálaté: 18 155. Természetesen a turistaösvényeket mindenki csak saját erejének tudatában, megfelelő magashegyi túrafelszerelésben, túraeszközökkel, felelősen, az időjárási körülményeknek megfelelően használja. A Tátrában leggyakrabban tavasszal és nyáron alakulnak ki zivatarok, általában a déli órákban, de a hegyek között bármelyik pillanatban megváltozhat az időjárás, erre fel kell készülni és megfelelően kell tudni reagálni, ezért a „józan paraszti eszét” mindenki vigye magával!

Legmagasabb csúcsai: Kriváň (2.494 m), Štrbské Solisko (2.302 m), Velké Solisko (2.413 m), Štrbský štít (2.381 m) Kôprovský štít (2.363 m), Rysy (2.499 m), Výsoká (2.560 m), Batizovský štít (2.448 m), Gerlachovský štít (2.654 m), Bradavice (2.476 m), Javorový štít (2.418 m), Slavkovský štít (2.452 m), Ľadový štít (2.628 m), Lomnický štít (2.634 m), Kežmarský štít (2.558 m).

Turista úton megközelíthető csúcsok: Kriván, Tengerszem-csúcs – Rysy, Nagyszalóki-csúcs - Slavkovský štít, Kis-Viszóka-csúcs - Vychodná Výsoká, Kapor-csúcs - Kôprovský štít, Királyorr - Nos, Fehér-tavi-csúcs - Jahňací štít, Elülső-Szoliszkó - Predné Solisko, Oszterva (Menguszfalvi-szószék) – Ostrva.

Könnyű túrák: Tátralomnic/Kőpataki-tó/Tarpataki vízesések, Szoliszkó, Csorba-tó/Poprádi-tó.

Közepesen nehéz túrák: Zöld-tó (Tátranska Kotlina/Tátralomnic), Kis-Tarpataki-völgy/Téry menedékház, Nagy-Tarpataki-völgy/Rabló menedékház.

Nehéz túrák: Kis-Tarpataki völgy/Vörös-torony-hágó, Nagyszalóki-csúcs, Lengyel-nyereg/Kis-Viszoka-csúcs, Tengerszem-csúcs, Kapor-csúcs, Szoliszkó körtúra (Furkota-csúcs/Lorenz-hágó), Kriván.

A Szimbolikus temető a Poprádi-tó közelében található, a Tátrában balesetet szenvedett és elhunyt hegymászók emlékére, 1934-ben létesítették, s 1940-ben nyitották meg a nagyközönség előtt.

Tátrai villamos (Tatranské Elekrtrické Železnice) közlekedik:

Poprad-Tatry – Starý Smokovec – Štrbské Pleso

Starý Smokovec – Tartanská Lomnica

Tatranská Lomnica – Studený Potok - Poprad-Tatry

Fogaskerekű (Ozubnicová Železnica) közlekedik:

Štrba – Štrbské Pleso

Poprád (Poprad-Tatry)

A Tátra kapujának is szokták nevezni, mivel a városból csodálatos kilátás nyílik a Magas-Tátrára, hiszen annak lábánál fekszik. A várost és a hegységet is többfajta közlekedési eszközzel megközelíthetjük. A város idegenforgalmi központ, nevét a Poprád folyóról kapta, mely a Dunajec jobb parti mellékfolyója. A város egyik fő nevezetessége a Szent Egyed gótikus plébániatemplom, érdemes azonban még megnézni a Szeplőtelen Szűz Mária oszlopot, a városházát, az evangélikus templomot, a zsinagógát, valamint a Tátraaljai Múzeumot. Az AquaCity egész évben fogadja a látogatókat kül- és beltéri termálmedencékkel, s július 1. és augusztus 31. között a csúszdapark is üzemel.

Ótátrafüred (Starý Smokovec)

A Magas-Tátra legrégebbi települése, Csáky István grófnak köszönheti alapítását, felvirágoztatását pedig Rainer János Györgynek, aki bérbe vette a települést és üdülőtelepet hozott létre megfelelő infrastruktúrával, az első menedékház, a Rainer-kunyhó az ő nevét őrzi. 1873. augusztus 10-én ezen a településen alakult meg az első magyar turistaszervezet, a Magyarországi Kárpátalja Egyesület. A Grandhotel 1904-ben, a Tarajkához (Hrebienok) közlekedő sikló 1908-ban, a Sport Hotel 1930-ban épült.

Tátralomnic (Tatranská Lomnica)

A Magas-Tátra egyik legnépszerűbb üdülőtelepülése. Itt található a Tátra Nemzeti Park Múzeum, a Símúzeum, s a szállodákon kívül megszállhatunk az Eurocamp kőházaiban. A csúcsra többszakaszos lanovkával juthatunk fel, a Kő-pataki-tónál (Skalnaté Pleso) szállhatunk át a Lomnici-csúcsra vezető kabinos felvonóra.

Csorba-tó (Štrbské Pleso) a Tátra második legnagyobb tengerszeme, 20 méter mély.

Csorbató település turisztikai központ, minden kategóriájú szálláshelyet találunk itt, s rövid túráink kiindulópontja is lehet, ahogyan számos hegycsúcsot és hágót is elérhetünk innét.

Kassa (Košice)

Kelet-Szlovákia legnagyobb városa, a Hernád folyó völgyében fekszik, történelmi és kulturális értékekben gazdag vidék, közlekedési és kereskedelmi központ, itt található Közép-Európa legnagyobb acélműve.

Látnivalók a történelmi városközpontban, Fő utca és környéke, régészeti leletek, Kelet-szlovákiai Múzeum (neoreneszánsz, történelmi-, régészeti leletek, Kassa Kincse), Szlovák Műszaki Múzeum, Ferences-rendi templom (gótikus, barokk homlokzattal), Csáky-Dessewffy palota (klasszicista), Immaculata szoborcsoport Mária oszloppal (barokk), Szentháromság/Premontrei templom (neoreneszánsz/barokk), Lőcsei-ház, Állami Színház (neobarokk), Orbán/Vörös-torony (az Orbán-harangról kapta nevét, a szőlőművelés védőszentjéről), Városháza (klasszicista), Szent Erzsébet dóm (gótikus, kriptájában nyugszik II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és fia József, gróf Eszterházy Antal, Sibrik Miklós, gróf Bercsényi Miklós és felesége Csáky Krisztina grófnő), Szent Mihály kápolna (gótikus). A Szent Erzsébet dóm – Orbán torony – Szent Mihály kápolna a nemzeti kulturális örökség része. Megyeháza (barokk/klasszicista), Forgách palota (klasszicizáló empire), Miklós börtön (eredetileg lakóházként és fazekasműhelyként szolgált), Domonkos templom és kolostor (a város legrégibb temploma), Jakab-palota, Fazekas utca (kézművesek utcája), zenélő szökőkút. A kassai színházban, 1833. február 15-én volt az ősbemutatója Katona József Bánk bánjának. Ha valaki olvasta Márai Sándor Régi Kassa, álom című könyvét, akkor rá fog érezni a város hangulatára. A kassaiak kedvenc pihenőhelyei Kovečany, Csermely, Bankov, Ružin.

Lőcse (Levoča)

A város a Szepesség keleti részén fekszik, a német telepesek központja, 1971-től a Szász Városszövetség fővárosa, a lőcsei kereskedők nemcsak Magyarországon, de a Hanza városokkal (16 ország, 192 város) és Velencével is kereskedtek. A város 2009 óta az UNESCO Világörökség része. Látnivalók: Főtér (polgár és patríciusházakkal), Szent Jakab plébániatemplom (gótikus, a világ legmagasabb faoltára, mely Lőcsei Pál mester műhelyében készült), városháza (gót és reneszánsz, Szepességi Múzeum), szégyenketrec (1.600-ból), Thurzó-ház (neoreneszánsz).

A természeti szépségben, kulturális értékekben, történelmi emlékekben gazdag gömöri tájat hosszú időn keresztül emlegették kis Európaként, kis Magyarországként.

Szlovák Paradicsom (Slovenský raj) 1988-óta Nemzeti Park, egy természeti csoda, a Szepesség egyik legszebb területe

A nemzeti park a Gömör-Szepesi-karszt része, magas fennsíkok, mélyen vágott folyókanyonok, szurdokok, varázslatos vízesésekkel teli szorosok, barlangok, szakadékok világa. Területének 90 %-át fenyőerdő borítja, s az ősfenyvesek mellett megcsodálhatjuk az alpesi és a kárpáti flóra teljes pompáját. A Szlovák Paradicsom egész évben látogatható, s 300 km jól kijelölt túraútvonal áll rendelkezésre. Aki erre jár, kristálytiszta vízfolyásokra, csermelyekre, patakokra, zúgókra, szűk szurdokokra, vízesésekre, függőhidakra, fém és fa létrákra, fém lépegetőkre és láncos segítségre számíthat, ajánlott a vízhatlan lábbeli.

A túrák kiindulópontja lehet Igló (Spišská Nová Ves), Csingó (Čingov), Podlesok, Káposztafalva (Hrabušice), Dedinky. Kláštorisko a turistaösvények kereszteződésénél fekszik a Szlovák Paradicsom közepén, a kartéziánusok 13. században épült kolostorát és a szimbolikus temetőt tekinthetjük meg itt. A leglátogatottabb szakadékok a Suchá Belá, a Veľký Sokol, a Hernád-áttörés (Prielom Hornádu), Velký Kyseľ, Malý Kyseľ, Zejmár-szakadék (Zejmarská roklina). A Sólyom-völgyben található a 75 méter magasból lehulló Fátyol-vízesés.

A Káposztafalvi-karszt legszebb kilátóhelye a Tamásfalvi-kilátó (Tomášovský výhľad) sziklapereme, a Hernád bal partján fekszik, egy 146 méter magas kőterasz, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Hernád-áttörés alsó szakaszára és a Fehér-patak völgyére.

Könnyű túrák: Tamásfalvi kilátó, Hernád-áttörés (Podlesok), Hernád-áttörés (Cingov), Suchá Belá, Stredné Piecky, Biely Potok – Klastorisko, Stratená – Havrania skala, Dobsinai jégbarlang – Stratena, Dedinky – Zejmarska roklina.

Közepesen nehéz túra: Veľký Sokol. Nehéz túra: Sokolia Dolina.

A Dobsinai-jégbarlang (Dobšinská ľadová jaskyňa) az UNESCO Világörökség része, hossza 1.232 méter, mélysége 112 méter, 110.000 m3 jég, mely helyenként a 25 méter vastagságot is meghaladja, megtekinthető része 515 méter, 43 méter magasságban, 30 perces séta, májustól szeptemberig látogatható.

Gömör-Tornai karsztvidék

Szádelői-völgy (Zádielska dolina)

Rozsnyótól 30 km-re délkeletre, Kassától 38 km-re, délnyugatra található vadregényes vidék. A Szár-patak (Blatnica) eróziós munkájának köszönhetően, barlangok beomlásával alakult ki ez a kanyon.  A Szár-patak mentén haladhatunk a 3 km hosszú, helyenként csak 10 m széles karsztvidéki szurdokban, ahol a mészkőszirtek fala eléri a 300-400 méter magasságot.

A betléri Andrássy-kastély (kaštieľ Betliar)

Kelet-Szlovákiában, Rozsnyótól (Rožňava) északnyugatra, a Sajó folyó völgyében áll a betléri vadászkastély, egy 57 hektáros, csodálatos angolpark közepén. A kastély parkja Szlovákiában egyedülálló, 1977-ben felkerült a világ legszebb történelmi kertjeinek listájára. Területén értékes szökőkutakban, szobrokban, romantikus kerti pavilonokban és ritka egzotikus növényzetben gyönyörködhetünk. A nemzeti műemlékként számon tartott betléri Andrássy-kastély Szlovákia legszebb és legértékesebb műemlékei közé tartozik, egyben Gömör leglátogatottabb műemléke és egyik legnagyobb büszkesége, az 1994-ben befejezett teljes műemléki helyreállítást követően EUROPA NOSTRA díjat kapott.

A betléri kastélyt (reneszánsz és barokk stílusban) 1700 körül építtette Andrássy István. Az épület érdekessége, hogy az eredetileg ott álló XV. századi gótikus kúria falainak egy részét meghagyták, illetve felhasználták az építésénél, később klasszicista stílusban átalakították. A kastély képtárában gróf Andrássy István kuruc tábornok, gróf Andrássy Miklós Gömör-megye főispánja, gróf Andrássy Lipót, gróf Andrássy Antal rozsnyói püspök, gróf Andrássy Manó (aki a képtár és a numizmatikai gyűjtemény alapját megvetette, s a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt), gróf Andrássy Géza, gróf Andrássy Károly, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök portréja is látható. A kastélyban zene- és vadász-szalon, kényelmes szobák, vendégszobák, ebédlő látható korabeli bútorokkal, berendezésekkel, használati tárgyakkal, gazdag fegyver- és trófeagyűjteménnyel. A több mint 14.000 kötetet számláló könyvtárat Andrássy Leopold alapította. Az Andrássy család, 1883-ban, vendégül látta Jókai Mórt, aki új történelmi regényéhez gyűjtött anyagot, így született meg A lőcsei fehér asszony. Az Andrássy család 1945-ig, a II. világháború végéig lakta a kastélyt, amikor is azt államosították és múzeumként hasznosították.

Andrássy Manó-emlékév kezdődött a betléri kastélyban - YouTube

Palóc kalauz 12. rész Betlér, Andrássy-kastély - YouTube

Krasznahorka (Krásna Hôrka)

Az Andrássy várkastély és mauzóleum 8 km-re Rozsnyótól, Krasznahorkaváralja felett található. A kúpalakú dombon a XIV. század elején épült gótikus lakótorony, vár, reneszánsz erődítmény, majd késő reneszánsz palota, Rákóczi idején kuruc helyőrségként funkcionált. Andrássy Dénes, családi múzeummá alakíttatta át 1906-ban, a múzeum 1910 óta látogatható.

Andrássy Dénes 1904-ben Krasznahorkaváralján szecessziós stílusú mauzóleumot építtetett több színű márványból, itt temették el a család 16 tagját. Andrássy Gyula grófot, aki a magyar kormány miniszterelnökeként és Magyarország nádoraként koronázta magyar királlyá I. Ferenc József császárt és feleségét, Erzsébetet magyar királynévá, később az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere is lett, tőketerebesi (Trebišov) kastélyának parkjában helyezték örök nyugalomra.

1945-ben a beneši dekrétumok értelmében a várat és az egész uradalmat államosították. 1948-ban a Nemzeti Kulturális Bizottság állami kulturális birtokká nyilvánította, 13 évvel később besorolták a nemzeti kulturális műemlékek közé, 1996-tól pedig a Betléri Múzeum részeként a Szlovák Nemzeti Múzeum gondnoksága alatt áll.

2012. március 10-én, két tizenéves gyerek figyelmetlensége miatt, tűzvész pusztított a Krasznahorkai várban, mely során a teljes tetőszerkezet leégett, a gótikus palotarész kiégett, többek között Andrássy Gyula gróf fegyvergyűjteménye is elpusztult, a várfal egy részével egyetemben, valamint a harangtoronyban található három harang is a lángok martaléka lett. A tűzoltók és a hadsereg emberei 6 órán keresztül, nagy körültekintéssel végezték munkájukat, ennek köszönhetően a falak nagy része épségben maradt, a műemlékek 90 %-a megmaradt, ezeket a felújítás idejére, Betléren és kassai múzeumokban helyeztek el. A felújítási tervet a Kassa Megyei Műemlékvédelmi Hivatal hagyta jóvá, s 2012 októberében a Szlovák Kulturális Minisztérium és a Szlovák Nemzeti Múzeum felügyeletével megkezdődtek a felújítási munkálatok. A megsérült gyűjtemény darabjait szlovák, cseh és magyar szakemberek bevonásával restaurálják. A három harangot a Gömöri Kézművesek Társulása újraöntötte. A közadakozás mellett, 2019-ben a szlovák kormány 35 millió EUR összeget hagyott jóvá a teljes felújításra, 2023-ban várható a Krasznahorkai vár újranyitása.

Krasznahorka büszke vára

Krasznahorka büszke vára, ráborult az éj homálya.
Tornyok ormán az őszi szél, elmúlt dicsőségről mesél.
Rákóczinak dicső kora, nem jön vissza többé soha.

Harcosai rég pihennek bujdosó fejedelemnek.
A toronyból késő este tárogató nem sír messze.
Olyan kihalt, olyan árva, Krasznahorka büszke vára.

Krasznahorka és az Andrássy nemzetség - YouTube

Kilenc éve borult lángba a Krasznahorkai vár – 2023-ban nyithatják újra - YouTube