Erzsike, édesapja éjszakai műszakból érkezett haza otthonukba. A férfi három műszakban dolgozott, így hetente váltakozó időpontban lehetett családjával. Automata gépbeállító volt a gyárban, puha keze finom gépolaj illatot árasztott, amint lányát keltegette. A kicsi álmosan kinyitotta szemecskéjét, majd édesapjára mosolygott és kibújt az ágyból. Édesapja felöltöztette, megmosta arcocskáját és elindultak a kapu felé, ezen a héten ő vitte Böbét az Orczy térhez közeli óvodába. A szőke, kék szemű, vékony gyermek szeretett apukájával az óvodába menni, mindig sokat beszélgettek és jókat nevetgéltek együtt. A lányka kicsiket lépkedett, ezért édesapja lépéseit hozzá igazította, bár fáradt volt, az állandó váltakozó műszak megviselte szervezetét. Néha megálltak út közben az óvodába jövet-menet, a trafikban Boci-csokit vettek. A pici örült az aprócska csokoládénak, szerette az ízét, amikor az elolvadt a szájában.
A férfi és a leányka megérkezett az óvodához, ahol már nemcsak a dadusok, de az óvónők is várták a gyermekeket. A lányka leült az előtérben elhelyezett tornapadokra, éppen a napocska jel alá, a kicsiknek egy-egy kép jelezte, hogy kinek, melyik fogasra kell felakasztania a kabátját. Már a padon sorakoztak a gyermekek, Krisztián, Feri, Laci, Peti, Gyuri, Zoli, Tibi, Attila, Csilla, Erika, Évi, Marika, Irénke, Kati, Zsófi leváltották a cipőiket és elbúcsúztak szüleiktől egy-egy puszi, ölelés kíséretében.
Az aprótalpúak szerették egymás társaságát, így amint megették a reggeli lekváros kenyeret és megitták teájukat, kakaójukat, szaladtak kedvenc játékaikat kézbe venni és megkezdődött az önfeledt játék. A kisfiúk autókkal, mozdonyokkal, buszokkal játszottak a szőnyegen, a kislányok inkább a babákat, mackókat részesítették előnyben, vagy főztek, sütöttek a műanyag edények segítségével. A génekbe már bele volt kódolva a családban nemük szerint nekik szánt szerep. Piroska néni a játék után időnként felszólította a kicsiket, hogy üljenek le az asztalhoz és kicsit rajzoljanak, kockákat, képeket illesszenek össze, versikéket, mondókákat tanuljanak, így készültek fel a későbbi iskolai foglalkozásokra. Ha jó idő volt, a gyermekek kimentek a kertbe egy kicsit tornázni, szaladgálni, nyáron pancsolni, amíg ők kint voltak, addig a dadusok megterítettek. A kicsik mielőtt leültek a piros-fehér kockás terítővel letakart asztalokhoz kezet mostak, majd kiéhezve nekiláttak az előttük gyöngyöző levesnek. Egy kis idő után a dadusok leszedték a kiürült tányérokat, majd behozták a második fogást, ezután következett az ebéd utáni alvás.
A gyerekek nagyon szerették a farsangi időszakot, ilyenkor kézzel papír álarcokat készítettek, színezték, festették, ragasztották őket. Volt, aki szakács, kukta szeretett volna lenni, sokan orvosok, tűzoltók, rókák, sárkányok, éppen kinek mi ragadta meg a fantáziáját, természetesen az anyukák otthon varrták az álarcokhoz megfelelő ruhácskákat, mindannyian jól szórakoztak. A kicsik a nagy napon, büszkén vonultak fel jelmezeikben, s nem maradhatott el a körtánc, az ének sem ezen a délutánon.
Az óvodában dolgozó nevelők nagyon lelkesek voltak, így gyakran előfordult, hogy délelőttönként a csoportok sétáltak egyet a közelben lévő Orczy-kertben, megkerülve a nagy tavat, vagy kirándultak a Füvészkertben. A gyermekek érdeklődve, a világra rácsodálkozva, nagy szemekkel hallgatták Piroska és Panni néni szavait a növényekről, kicsi kezeikkel időnként még meg is érinthették azokat, itták a tudást magukba, mint szivacs a vizet.
A kislány egy dolgot nem szeretett az óvodában, azt a bizonyos keddi napi uzsonnát, mely az alvás után következett. Ezen a napon ugyanis kenyér és kockasajt volt az étek. A kockasajt mindig felragadt a gyermek szájpadlására, forgatta-forgatta a szájában, de alig tudta letuszkolni a torkán, ezért nem szerette, s azért sem szerette, mert míg nem ette meg, nem engedték ki a gondozók az előtérben várakozó apukájához, pedig szaladt volna már a karjaiba, ha engedik. Apukája egy napon azt mondta a gyermeknek: „Kicsi lányom, ha nem bírod megenni a kockasajtot, tedd bele a köténykéd zsebébe és majd otthon kivesszük!” Ettől a naptól kezdve nem volt semmi akadálya, hogy a kislányt mielőbb átölelje édesapja szerető karja azokon a bizonyos keddi napokon.
Így teltek a napok, ebben a nyolcadik kerületi óvodában. A jó indulásnak köszönhetően, minden gyermek megállta a helyét az általános iskolában, továbbtanultak, ki-ki érdeklődésének megfelelő munkahelyet talált, s ma már felnőtt szülőként ők kísérgetik utódaikat ama bizonyos óvodába, ami még ma is üzemel ott a Csobánc utcában.
