Nagyapám, Surányi Béla, 1913. szeptember 8-án született Viszneken, s 1975. április 26-án, súlyos betegség által hunyt el ugyanezen község Táncsics utcájában lévő házában. Bennünket családtagjait nagyon szerette, az utolsó percig kitartott, hogy tőlünk elbúcsúzhasson azon a bizonyos péntek estén, amikor még megfoghattuk meleg kezét, s másnap, szombat hajnalban, mintegy megváltásként a felhők fölé távozott.
Nagyapám megjárta a frontot és az orosz hadifogságot, soha nem mesélt az átélt szörnyűségekről, már felnőtt fejjel, olvasva más katonák visszaemlékezéseit, ébredtem rá, hogy mit élt meg. Egy emlékem maradt meg, ami arra utalt, hogy apai nagyapám sokat éhezett katonaként és fogolyként megélt napjai alatt: Viszneki házában, amikor leültünk vacsorázni, mindig mondta „Kislányom, ami ételt a tányérodra kiszedsz, azt mind meg kell enni!”. Ma értem már igazán ennek a mondatnak a jelentőségét.
Nagymamámmal, akit mindenki csak Terike néninek hívott, 1935 decemberében házasodtak össze, s Budapesten élték munkás hétköznapjaikat, majd nevelték 1938-ban született iker gyermekeiket. A boldog békeidők azonban véget értek és nagyapámnak is be kellett vonulnia. Míg ő a náci Németország érdekeit szolgálva harcolt, addig nagymamám egyedül nevelte a két kicsit és vitte az üzleteket.
A háború alatt gyakran nem volt élelem a fővárosban, ezért nagymamám sokszor a vonat tetején utazva oda-vissza, megjárta nagyapám és saját szülőhelyét, így vidékről szerezve be az ételt. Mesélte azonban azt is, hogy előfordult olyan eset is, hogy a házba bekvártélyozott német katonáktól kaptak élelmet, mivel ők is látták, hogy a magyar lakosság éhezik. A német katonák figyelmeztették arra is nagymamámat a szovjet hadsereg előre nyomulásakor, hogy a fiatal lányok arcát szénnel kenjék be, de, a legjobb, ha elbújtatják őket. Valóban ezt is tették. Arra viszont nem számítottak, hogy míg nincsenek otthon, munkájukat végzik, az összes értékeiktől megfosztják őket. Háborús helyzetben nemcsak a férfiak, de a nők és a gyermekek is mindig kiszolgáltatott helyzetben vannak, sokszor az életükért kell küzdeniük, vagy a hadiipar igényeit kiszolgálniuk.
Nagyapám 1951-ben jöhetett haza a frontról, illetve az azt követő orosz hadifogolytáborból gyalog, olyan állapotban tért haza, hogy édesapám az utcán szembe találkozva vele, meg sem ismerte, ő szólította meg a gyermekét. Nagymamám férjét két óránként etetve szoktatta hozzá újból az ételhez, így tudott életben maradni.
Mindezen megpróbáltatásokat követően, röviddel a normális életbe való visszatérés után, 1952. május 16-án államosították nagymamám gyarmatáru kereskedését, később, 1952. július 23-án nagyapám tűzifa- és szénkereskedését, majd Visznek községben található földjeiket. Nagyapám egy nap alatt beleőszült ezen újabb sorscsapásokba.
Nagyszüleim nehéz életük, sorsuk ellenére is mindig Emberek tudtak maradni, szóljon ez az írás az ő emlékükre, s valamennyi Viszneki férfi emlékére, aki megjárta a frontot és az orosz, vagy a francia hadifogságot.
Visznek község Észak-Magyarországon, Heves megye Gyöngyösi járásában, a Gyöngyös-patak jobb partján fekszik, északról a Mátra öleli körül, területe 49,14 km2, lakosainak száma 1.250 fő.
(Római katolikus plébániatemplom, műemléki védelem alatt áll, középkorú eredetű, többször felújították, majd újjáépítették gróf Batthyány József és Beer Salamon jóvoltából. Egyhajós, poligonális szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős, Keletelt-templom a Nyugati homlokzat előtt álló toronnyal, melyet két átlós támpillér erősít.)
Nagyszüleim úgy mesélték, nevét a község onnan kapta, hogy a régi települést gyakran elöntötte a víz, ezért az emberek azt mondták, „Gyerünk feljebb a víznek!”. A régi időkben azonban nemcsak a víz veszedelme, de a tatár és a török csapatok is gyakran feldúlták a települést, s az első világháború sem kímélte, mintegy 50 ember halálát okozta, majd a második világháború is 54 ember életét követelte. Az itt élő emberek mezőgazdasági munkából éltek, nagy részük summásként dolgozott az országban.
(Gyöngyös patak hídja, műemlék védelem alatt áll, kétnyílású, szegmentíves dongaboltozatos, a hídfőkön kiszélesedő kőhíd, az 1980-as években újraépítették.)
(A malom régen és most)
Az első világháború (1914-1918) miatt a Magyar Királyságból bevonult magyar katonák száma 3.800.000 fő volt, ebből a létszámból 660.000 fő soha nem tért haza. A hősi halottak száma Heves megyében 6.232 fő volt.*
Az első világháborút követő Versailles-Washingtoni békeszerződések nem biztosították a tartós békét, hanem új világháború kirobbanását idézték elő.
Az 1939-től 1945-ig, a mintegy 6 évig tartó második világháború, az emberiség történetének egyik legfontosabb eseménye volt, s az első világháborúhoz hasonlóan a nyersanyagforrásokért és a felvevőpiacokért folyt a harc. A háborút a legnagyobb imperialista államok készítették elő, nyugaton a fasiszta Németország, keleten Japán robbantotta ki, s a Föld lakosságának több mint 80 %-a vett részt benne. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország arra törekedett, hogy megtartsák és megszilárdítsák a tőkésvilágban elfoglalt uralkodó helyzetüket. Németország, Olaszország és Japán nem tudott belenyugodni az első világháború után történt felosztásba, s a világ újrafelosztását tűzték ki célul. Az Egyesült Államok hosszú- és rövidlejáratú hiteleket nyújtott Németországnak, így tudta az hadigazdaságát helyreállítani, fejleszteni. 1924-től 1929-ig 10-15 milliárd márka áramlott be Németországba hosszúlejáratú hitel formájában, melynek legalább 70 %-át az Egyesült Államok nyújtotta, a rövidlejáratú hitel összege pedig elérte a 6 milliárd márkát. A fasiszta Németországnak áldozatul esett országok Hitler-ellenes koalíciót hoztak létre és antifasiszta, felszabadító harcot vívtak. A fasiszta Németország és szövetségesei ellen különböző politikai és társadalmi rendszerű országok harcoltak (Egyesült Államok, Anglia, Szovjetunió). A második világháború befejeződése után a gyarmati rendszer megbomlott.
A második világháború első szakasza 1939. szeptember 1-től 1941. június 22-ig tartott, amikor is a fasiszta Németország egy hónap alatt leigázta Lengyelországot, egy nap alatt Dániát, két hónap alatt Norvégiát, 19 nap alatt Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot, 44 nap alatt Franciaországot. Dunkerque-nél az angol expedíciós hadsereg vereséget szenvedett és csak annak köszönhető, hogy 338.000 embere visszatérhetett az anyaországba, hogy Hitler személyes parancsára leállt a német támadás, tekintettel arra, Németország fegyverszünetet szándékozott javasolni az angoloknak. A német fasiszta csapatok elérték a La Manche-csatornát és Pas-de-Calais-t, légierejük és flottájuk jelen volt az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren.
Nyugat-Európa és a Balkán-félsziget meghódítása megerősítette Németország pozícióját, így növelni tudta haderejét a Szovjetunió elleni háború céljaira. A Szovjetuniónak a Nagy Honvédő Háborúba való belépésével megkezdődött a második világháború második szakasza (1941. június 22-től 1942. november 18-ig) a sztálingrádi ellentámadásig. Németország elfoglalta Belorussziját, Ukrajnát, az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság nyugati és déli területeit, ostrom alatt tartották Leningrádot, előre törtek Moszkváig, Voronyezsig, Sztálingrádig, elérték a Kaukázus előhegyeit.
Japán megkezdte a háborút az Egyesült Államok és Anglia ellen, a harcok a Csendes-óceánra és Délkelet-Ázsia térségére terjedtek ki, s hatalmas területek kerültek japán kézre.
A német csapatok első vereségeiket 1941-42 telén, a szovjet-német arcvonal szakaszain (Moszkva, Rosztov, Tyihvin) szenvedték el.
A szovjet fegyveres erők 1942-43 telén, a Volgánál aratott győzelmével, kezdődött meg a második világháború harmadik szakasza, itt következett be a döntő fordulat a Hitler-ellenes koalíció számára. A szovjet hadsereg Sztálingrádnál, Kurszknál, Szmolenszknél és Ukrajna bal parti részében megsemmisítette az ellenséget, az angol-amerikai hadvezetés sikeresen fejezte be az észak-afrikai hadműveleteket, elfoglalta Szicíliát, partra szállt Dél-Olaszországban és a Csendes-óceánon is erőfölénybe került.
A második világháború negyedik szakasza 1944 januárjától 1945 májusáig tartott, amikor is a fasiszta Németország teljes vereséget szenvedett, s feltétel nélkül tette le a fegyvert. A szovjet csapatok megsemmisítették a német csapatok erőit Leningrádnál, Novgorodnál, Ukrajna jobb parti részében, a Krím-félszigeten, Karéliában, Belorusszijában, Nyugat-Ukrajnában, a balti államokban, a Balkánon, a sarki övezetben, Kelet-Poroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában és Csehszlovákiában. Berlin elfoglalásával és Prága felszabadításával értek véget a harcok.
Az angol-amerikai csapatok 1944 nyarán nyitották meg a második frontot, sikeresen támadtak Franciaországban és Nyugat-Németországban, több nagy győzelmet arattak a Csendes-óceánon és Délkelet-Ázsiában a japán erők felett. Az amerikai csapatok elfoglalták Okinawa-szigetét, a szovjet csapatok megsemmisítették Japán északkelet-kínai, dél-szahalini és észak-koreai fegyveres erőit. Japán letette a fegyvert, ezzel befejeződött a második világháború.
Ha az Egyesült Államok és Anglia 1942-ben megnyitotta volna a nyugat-európai második frontot, a háború már jóval hamarabb befejeződhetett volna, ezáltal megkímélve több millió ember életét, anyagi erőforrásokat, kulturális értékeket.
Egy budakeszi származású, magyar katona, bizonyos Cs. A. beszámolóiból tudjuk, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg által Magyarországon elfogott magyar hadifogjokat, a Budapesttől mintegy 870 km-re lévő romániai Foksányba vitték, itt válogatták szét őket, hogy a Szovjetunió területén melyik munkatáborba kerüljenek. Az orosz katonák, nők és férfiak egyaránt, rengetegen voltak, a halottakat, sebesülteket kifosztották, s az élőktől is értékeiket, gyűrűiket, láncaikat, óráikat, késüket, irataikat, pénzüket, fényképeiket elvették, a járni nem tudó sebesülteket lelőtték. A későbbiekben a legnagyobb gondot az okozta, hogy a fogságba esett katonák jó bakancsait elvették, orosz lábbeliket adtak helyette, mérettől függetlenül, így volt, aki harisnyában volt kénytelen a hóban, sárban útját folytatni. Pihenés nem igen volt, mert, ha meg is álltak éjszakára, egy-egy nyirkos pincében, templomban annyi embert helyeztek el az oroszok, hogy állni lehetett csak, a részeg orosz, mongol és ruszin katonák a legyengülteket lelőtték. Az utat éhezés, szomjazás, fázás, kialvatlanság, verés kísérte. Az étel üres leves az oroszoktól, ha megengedik, hogy a lakosság adja, akkor sűrű. Időnként kenyeret is kaptak az oroszoktól, a lakosságtól néha vizet, így tudták átvészelni az utat. Foksányból magyar katonák kerültek a Donyec-medencébe, a Volga partjára, az Uralhoz és Szibériába. A fogolytáborban az élet tele volt kínnal, könnyel, testi-, lelki gyötrelmekkel. **
A Viszneki férfiak közül M. József is visszatért a frontról, lovas tüzér volt itthon a hadseregben. Úgy mesélte, nem tudtak egy lovat betörni a felettesei, ő azonban értett a lovakhoz és betörte, ezért jutalmul légvédelmi tüzér lehetett. Németországban képezték ki légvédelmi tüzérnek, az orosz határon, illetve a határtól egy kicsit beljebb Oroszországban harcolt. Sokszor árkot kellett ásni fedezéknek, aki kisebb árkot ásott odalett, meghalt. A repülők lőtték, megszórták, körbe szórták őket, sok bajtársa M. Józsefnek köszönheti, hogy életben maradt, mert ő mondta a többieknek, hogy még legalább 30 cm-rel lejjebb ássanak, akik ezt megtették, azok mind életben is maradtak. P. János is M. József bajtársa volt, a háború vége felé vérhast kapott, ezért a katonatársai közül mindenki oda adta neki a cikóriakávé fejadagját, így mentették meg az életét. Amikor a háborúnak vége lett, vagonokban szállították volna őket haza, azonban a román határnál feltartóztatták a vonatot, nem engedték vissza Magyarországra. Később elengedték őket, így tudtak gyalog hazatérni Visznekre.
Míg M. József a háborúban harcolt, addig családjának sem volt könnyű az élete, hol a német, hol az orosz katonáktól kellett rettegni. Aki jóban volt a német tisztekkel, annak volt minden, kenyér, meleg paplan stb. A front előre nyomulásakor, amikor az oroszok közeledtek a faluhoz, a németek összepakoltak és harc helyett visszavonultak. M. József Németországban dolgozott a háború előtt, amikor is vásárolt egy jó minőségű német órát és zseblámpát, ezt a német katonák magukkal vitték. A kis Józsi 1941-ben született, karon ülő gyerek volt még, amikor az oroszok elérték Viszneket. Egy alkalommal a kisfiút az édesanyja kezéből elvette az egyik orosz katona, az asszony nagyon megijedt, hogy elviszik a gyermekét, de az orosz katona sírt és mondta, hogy neki is ilyen korú gyermeke van otthon és mennyire hiányzik. Végül jól végződött a történet, mert a katona cukrot adott a fiúcskának és visszaadta őt az anyukájának. Az orosz katonák semmit sem vittek el a családtól, s a falusiaktól semmilyen ételt nem fogadtak el, talán féltek, hogy megmérgezik őket a helyiek. M. Józsefék telkén, a kert végében, volt egy bunker ásva, s amikor jött a front, vagy bombáztak, akkor ott bújtak el az itthon maradók.
A falubelieket sem a német, sem az orosz katonák nem bántották, kivéve egy alkalmat, amikor is egy Mariska nevű nagyon szép lány a temetőbe akart bemenekülni a katonák elől, de őt a kapuban lelőtték, sírja még ma is megtekinthető.
Horti János meghalt a háborúban. 1941-42 körül sorozták be, nagyon féltette a családját, főleg kislányát, aki nem is ismerhette meg édesapját, hiszen az elesett harc közben a Don-kanyarban. Horti János neve ma is olvasható a Hősök Emlékművén Viszneken.
B. Gábort is besorozták, 3 évet és 1 napot volt a háborúban. 10-15 évig nem mesélt semmit a családjának az ott átélt eseményekről, csak később. Fűrészpor tüzelésű kályhájuk volt a fronton, nagy meleget nem adott, sokat fagyoskodtak. A Brjanszki fronton harcoltak, Visznekről bajtársa volt további hét ember, akik közül csak hárman jöttek vissza. Volt olyan, hogy egy patakon keltek át, és az egyik Viszneki társát, egy nagy magas, vékony embert, aki a géppuskáját tartotta a feje fölé, hogy ne legyen vizes, lelőtték, belebukott a patakba, Idus néni férje volt. B. Gábor szeme előtt lőtték le, de nem tudott mit csinálni, menni kellett tovább. 3 év fronton való szolgálat után az oroszok hadifogságba vitték. Hadifogolyként hátországi üzemben dolgozott, ahol öveket gyártottak. Barakkokban laktak mínusz 40-50 fokban, volt, aki megfagyott. Aki nem tömte ki újságpapírral a csizmáját, annak leesett az ujja, volt, akinek a keze fagyott meg, volt, aki megfagyott éjszaka. A temetés úgy zajlott, hogy a holttestet kivitték a hóra éjszaka és belapátolták őket további hóval. Előfordult az is, hogy az éjszaka eltemetetteket, reggelre a farkasok szétszedték. Étel nem volt, így mindig éheztek. B. Gábor könnyen megtanult oroszul, ezért ő lett a tolmács orosz és magyar ember között.
Á. Sándor szintén harcolt a második világháborúban és Franciaországban volt hadifogságban. A foglyok élete sehol sem volt könnyű, de szerencsésen átvészelte ezt az időszakot is és épségben visszatért szeretteihez.
A magyar lakosság száma 1941. december 31-én 13.702.855 fő volt. A második világháború magyar összvesztesége 830-950.000 fő, ebből katona 340-360.000 fő.
A második világháború alatt 100 millió embert soroztak be és küldtek a frontra, ebben a számban a partizánként harcolók nem szerepelnek, de így is megállapítható, hogy minden második felnőtt férfi harcolt, s naponta átlagosan 17.000 ember vesztette életét. Ezek a számok elgondolkodtatóak napjainkban is.
Történetünk végén nem szabad elmennünk, ama tény mellett sem, hogy 1945. december 22-én a magyar kormány, két miniszter kivételével, megszavazta a magyarországi németség (sváb lakosság) 1946. évi kényszerkitelepítését, melyhez a Szövetségesek Ellenőrző Bizottsága hozzájárult. Magyarország a kitelepítéssel elveszítette szorgalmas sváb lakosságát. Ha bővebben olvasnál erről is, itt megteheted:
Meine Website von www.homepage-buttons.de (kemma-auf-wudigess.de)
„Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk”
László Gábor 52 perces filmje is érdeklődésre tarthat igényt, mely a magyar-német együttélés 1.100 évét foglalja össze. A film a XX. Lakiteleki Filmszemlén második helyezést ért el, a Savaria Filmfesztivál különdíját kapta, a Magyar Mozgókép Fesztiválon beválasztották az 5 legjobb dokumentumfilm közé, a Bujtor István Filmfesztiválon a Legjobb kreatív megfogalmazás díját kapta. A filmet jelenleg a rendező csak csoportos vetítésekre adja ki, melyet kérhetnek önkormányzatok, egyesületek, hagyományőrzők, iskolák, egyetemek stb.
Mi svábok, jó magyarok voltunk - Bing video
Január 19-én van a Magyarországi Németek Elhurcolásának és Elűzetésének Emléknapja, így ma 8 órától az alábbi linken elérhető László Gábor filmje, a Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk:
https://www.youtube.com/watch?v=TPo8cX8V0hI
Soraimat Enzsöl Ellák szavaival zárom, aki a Rákoscsaba-Újtelepi plébánia római katolikus papja és író volt:
„A történelem üzenete: A megdöbbentő tapasztalás végiggondolása, a kiábrándító eseménysor szemlélése után, fölmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy ebből a sorozatból nem végpusztulás nem totális romlás és nem az emberi fejlődés csődje következett; hanem közben csodálatos kultúrák nyújtottak egymásnak kezet, hatalmas titkokat fejtettek meg a világ tudósai, az építő ember mindig felülkerekedett a romboló erők sátáni erőszakosságán, a csöndben dolgozók győztek a hatalom üvöltő-gépei fölött, és az abdai gödörben verseket találtak egy költő zsebében.
Valaki győz az erőszak fölött, bármennyire is azt mondja a látszat, hogy az erőszakosoké a világ. Aki továbbviszi a történelmet az nem a gyilkos, hanem a sebeket kötöző orvos. A történelem érthetetlensége mégsem érthetetlenség! A történelem szörnyűségeiből nem lehet Isten-ellenes érveket kovácsolni, mert minden gyalázatáradás fölött ott lebeg a tisztaság. Noé bárkája. Az életet menekítők és továbbsegítők csendes serege mindig erősebb volt a hatalom rabszolgáinál.”
Forrás:
*Hadtörténeti Intézet és Múzeum adattára
** Meine Website von www.homepage-buttons.de (kemma-auf-wudigess.de)
Zrínyi Katonai Könyvkiadó: A második világháború 1939-1945
Enzsöl Ellák: Szeretet-hittan
Fényképek forrásai: Visznek honlap, Gonda Gergő, M. Csilla, Surányi Katalin
