A minap kísérhettük figyelemmel „Az élet dicsérete” című filmsorozatot a televízióban, mely sok humorral fűszerezve mutatja be egy állatorvosi praxis mindennapjait. Erről eszembe jutottak gyermekkorom Viszneken töltött napjai.
Amikor fialt a szomszéd kocája
Egyik tikkasztó nyári napon Annus néni, nagymamám szomszédja, izgatottan érkezett meg hozzánk és elmesélte, anyadisznója mindjárt világra hozza kismalacait, de rajta kívül nincs, aki a segítségére lehetne, mindenki házon kívül van, viszont még egy emberre szükség lenne. Mondtam nagymamámnak én szívesen vállalom, hiszen ilyen eseményen még soha életemben nem voltam jelen.
Immáron ketten ballagtunk vissza az ólban fekvő, nyugtalan anyadisznóhoz, akinek már szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Gyorsan friss szalmát fektettünk az ól padozatára, majd Annus néni egy kissámlira leülve a koca faránál helyezkedett el, mert megindultak a tolófájások, én pedig mellé guggoltam. Az első malacka nehezen érkezett meg, hiszen neki kellett kitaposnia testvérkéi számára az utat, de küzdelme sikerrel járt, így a gazdaasszony már a kezében is tartotta gazdasága új jövevényét, majd kisegítette a hosszabb-rövidebb szünetekkel sorra érkező malackákat, akiket a magzatburokkal együtt a kezembe adott. A burkot én szakítottam ki, majd benyúltam az adott malacka szájába és azt kitisztítottam, átdörzsöltem a sorban érkezők kis testét friss szalmával, majd biztonságos távolságban elhelyeztem őket anyjuktól, nem szerettük volna, ha valamelyiket agyon nyomja fájdalmától kábultan. A fialás legalább 3 órán át tartott, s 11 malacka született, az esemény lezárásaként minden rózsaszín kis állat a koca egy-egy csecsére került. A történések közben megtudtam Annus nénitől, hogy a kocák 115 napig vemhesek, s a vemhesség és a szoptatás idején energiában gazdag táplálékot igényelnek. Nagy élmény volt számomra az élet születésének látványa, az anyadisznó éppen úgy szenvedett, mint a szülő nők. Az esemény annyira belém ívódott, hogy fiam születése előtt a védőnő már nem sok újat tudott számomra mesélni a szülésről, természetesen olvasó emberként már egyébként is felkészült voltam.
Tehenek
A tehenek 5 óra tájban tértek haza a legelőről, mi gyerekek ilyenkor a kerítés mögül figyeltük őket, mindegyik jószág megállt a kapu előtt, elbődülte magát, majd besétált saját portájára. A Szabó családnak is volt tehene, Idus néni bekísérte az istállóba az állatot, majd lemosta a tőgyét, leült egy sámlira az állat mellé, a már előzőleg előkészített tejes vödröt az állat tőgye alá tette és kézzel nekiállt a fejésnek. A tej habosan, melegen ömlött ki kezei alól, isteni íze volt az ilyen testmeleg tejnek, volt, hogy fél litert is ledöntöttem a hazafelé úton. Amikor megvolt a fejéssel, ellátta az állatot és a konyhában a tejes vödörből átszűrte egy gézen keresztül az összes tejet egy másik tejes, zománcozott vödörbe, minden edény és a környezet is makulátlanul tiszta volt. Ezután megérkeztek a szomszédok tejesedényeikkel, Idus néni kimérte az 1-2 liter tejet, amit kértek, majd a megmaradó mennyiség a Szabadság utcában lévő tejleadó helyre került, ahol megmérték a zsírtartalmát, felírták a mennyiségét. A tejet Évike, Zoli bácsi és Idus néni lánya vitte be a leadó helyre kerékpárral, fiúk Zolika pedig az állatok körül segédkezett mindig, szakmájául is ezt választotta.
Nagymamám virágzó óriás kaktuszai
Az egész Táncsics utca csodájára járt nagymamám óriás, nyaranta egy éjszaka erejéig virágzó kaktuszai látványától, illatától. Amint az esti sétálók meglátták, az is lehet, hogy inkább először megérezték kaktuszaink semmihez sem hasonlítható illatát, azonnal megálltak kerítésünk mellett és beszélgetésbe elegyedtek nagymamámmal. Nagyszülőm ápolásának köszönhetően, kellemes nyári estéinket az időnként virágzó kaktuszaink látványa és illatarzenálja még jobban megszépítette, hol csak egy, hol egész garmadája nyílt a kaktusz virágának.
Gyerekek, fiatalok a faluban
A Táncsics utca gyermekei és mi, a fővárosból szünidőre érkező gyerekek egész nap együtt lógtunk, hol nálunk, hol a szomszédoknál tartózkodtunk, hol fogtuk kerékpárunkat és jártuk a határt, néztük az aratást, vizet hoztunk ceglédi kannában az ártézi kútról, bevásároltunk a helyi boltban, áttekertünk Jászárokszállásra egy héten egyszer a 3 kilogrammos, kovászos, óriás kenyérért, melyet egész héten fogyasztottunk zsírral és a kertből leszakított paradicsommal, paprikával, lekvárral, mindig ott ettünk, ahol éppen voltunk, egy család sem sajnálta a gyerekektől az ételt.
A forró délutánokon a gangon társasjátékoztunk, Amerikából jöttünket játszottunk, Szabóéknál diát vetítettünk, a nagyobb gyerekek olvasták a szöveget a kisebbeknek, kézimunkáztunk, gyermek- és ifjúsági könyveket olvastunk, faltuk a csíkos, a pöttyös és az indiános könyveket. Amikor enyhült a hőség, késő estig tollaslabdáztunk, fociztunk a mezőn, vagy a focipályán, én még otthon is döngettem a kaput zöld-fehér színű focilabdámmal, a szomszédok nem kis örömére. A régi focipályára is kijártunk, volt ott egy zúgó a pataknál, sokszor beszélgettünk, tábortüzet gyújtottunk, énekeltünk. Gyakran kerékpároztunk a faluban és környékén, az Mgtsz által a gépeknek a telephelyre vezető útja annyira jó volt, hogy elengedett kormánnyal is közlekedhettünk.
A gyermekek bevonása a munkába
Természetesen a játék mellett mindig voltak feladataink is a bevásárláson és a vízhordáson kívül, például volt, hogy segítettünk a kertet művelni, ültetni, betakarítani, kerítést-, házfalat festeni, házat-, kukoricagórét-, istállót takarítani, az állatokat ellátni.
Az utca gyermekei nagyon szerették nagyapámat, ő összetrombitálta őket, ha a határba készültünk lucernát kaszálni. Minden gyermek 50 lépést tolhatta a talicskát, mindenki nagy megtiszteltetésnek érezte a feladatot, s együtt számoltuk a lépéseket, hogy mindenki igazságosan részesüljön a feladat ellátásából. Nagyapám lekaszálta a lucernát és a megtelt talicskát hazafelé is a gyermekek tolhatták, mindig jó móka volt, a szülők meg örültek, hogy csemetéik jó helyen vannak és estére elfáradnak.
Nagymamám időnként nekiállt és egész nap tésztát gyártott. Meggyúrta a tésztát, majd kinyújtotta, ezután a tészta száradás céljából az ágyra terített tiszta terítőre került. Amikor mamám úgy érezte, hogy megfelelő a száradási foka, nekiállt és kockatésztát, széles és vékony metéltet vágott kézzel, nehéz munka volt a tésztakészítés, egész nap az asztal mellett állni, hol nyújtani, hol vagdosni a meggyúrt anyagot. A formára vágott tészták az udvaron, napsütéses időben, az asztalra terített tiszta terítőre kerültek, majd száradás után a vászonzsákokba. A munka akkor vált egy kicsit könnyebbé, amikor forgalomba kerültek a tésztagépek, így legalább már a vékonymetélt tésztáját le lehetett darálni a vágógépen.
A csigatésztát a Táncsics utca asszonyai mindig együtt készítették, babra munka volt, mindenkinek volt egy kis csíkozott fa alkalmatossága egy vékony fa pálcikával és ennek segítségével készítették ezt a fajta tésztát. Munka közben beszélgettek, olykor énekelgettek, így jobban gyarapodott az apró feltekert csigatészták száma is.
Esténként otthon nagyapámmal és nagymamámmal kukoricát morzsoltunk, nagyokat beszélgettünk, kitárgyaltuk az élet dolgait. Ha látogatóban voltunk a barátainknál, vagy a rokonainknál és délutánonként ott is kukoricát morzsoltak, csatlakoztunk.
Mi nők, lányok együtt kézimunkáztunk, sokat tanultunk a falubeli asszonyoktól.
Napszámban
Amikor már nagyobbak lettünk, az Mgtsz minket is alkalmazott, hol szőlőt kacsoltunk, hol almát szedtünk, ami orosz exportra ment. Mi gyerekek mentünk a fára, az idősebb asszonyok pedig csomagolták a sértetlen gyümölcsöket a rekeszekbe.
Ha nagyon meleg volt, a termelőszövetkezet alkalmazottja megengedte, hogy a dinnyeföldről szakítsunk az érett dinnyék közül, amit a földhöz csaptunk kés híján, majd igazságosan elosztottunk a dolgozók között.
Természetesen engedélyünk volt a munka felügyelőjétől, hogy minden nap degeszre együk magunkat almával, mi gyerekek éltünk is ezzel a lehetőséggel, harsogott a fogunk alatt a szép piros alma, folyt az ajkunkon annak zamatos leve.
Egyik alkalommal, amikor szőlőt kacsoltunk, hatalmas zivatar kerekedett, bőrig áztunk, de aztán gyorsan kisütött a nap, kis idő múltán a ruháink megszáradtak, tornacipőinket pedig ledobáltuk és mezítláb folytattuk a munkát a homokos talajon. Élveztük a munkát, egymás társaságát, egyedül a hajnali kelést nem szerettük, mert már 5 órakor a buszmegállóban kellett álljunk.
A dolgozó gyermekek fizetését kiegészítették az anyukák, nagymamák, így őszre lett új ruhánk, hiszen volt, hogy a jó levegőn, az egészséges környezetben két ruhaszámot is nőttünk, ősszel élményekkel telve kezdtük meg az új tanévet az iskolában.
Építőtábor
A falu gyermekei ősszel, amikor visszakerültek az iskolába és eljött az ideje, szőlőt szüretelni jártak, a fiúk sokszor rendetlenkedtek és a lányokat dobálták szőlővel, munka közben a szőlőtőkék között került sor az ebéd, uzsonna elfogyasztására.
Lagzi és a leselkedők
Tekintettel arra, hogy a faluban sok fiatal élt, időnként esküvőkre is sor került. Ezen események előtt, délutánonként kiültek a gyerekek és a felnőttek az árokpartra és a süteményekhez szükséges anyagokat együtt megpucolták. A beszélgetések által mindenki megismerhette a másikat és a sütemények elkészítésében is részt vehettünk, mely legalább egy heti munkát jelentett a lagzi előtt.
Az ételek elkészítése is hatalmas feladat volt, disznó- és tyúkok vágása kísérte, mindenki összefogott, hogy a rengeteg étel időben a kamrába, majd az asztalra kerüljön az innivalóval egyetemben.
Az esküvői szertartás a tanácsházán és a templomban zajlott, a lagzi pedig a háznál egy hatalmas sátorban az udvaron. A sátrat is a fiatalok díszítették fel közösen szalagokkal. Voltak a meghívott vendégek (rokonok, barátok) és voltak a leselkedők. A leselkedők az utcán várakoztak, szintén falubeliek, az ifjú pár és barátaik kijöttek hozzájuk az utcára, kóstolót hoztak az ételből, a süteményekből és az italokból, a leselkedők jóízűen ettek, s közben beszélgettek, mindenki jól mulatott. Bent a sátorban, folyt az eszem-iszom mulatság, a zenekar húzta a talpalávalót, az emberek ropták a táncot, s a zene természetesen az utcára is kihallatszott. A lagziban a vőfény vitte a szót, levezényelte az eseményt, s mindenki a legszebb ruháját öltötte magára.
Névadó ünnepség, keresztelő
A tanácsháza épületében, a névadó ünnepségeken, az általános iskolások, 10-15 fő, sorfalat álltak, verset mondtak, énekeltek, majd a névadás után a kisbabákat meg is keresztelték a templomban. A szertartások végén, szokás szerint, komatálat kaptak a keresztszülők, majd közösen ünnepeltek a jelenlévők.
Rádió- és televíziókészülék
Az Orion 1923 óta gyártott rádiócsöveket, 1925 óta rádiókat, 1955 óta pedig fekete-fehér, majd színes televíziókészülékeket, mivel az ország vezetése elhatározta, hogy a közhangulat javítása érdekében elindítja Magyarországon a tévéadást. A háború után a Videoton 1955-ben kezdte meg a rádió-vevőkészülékek, 1959-ben a fekete-fehér televíziókészülékek, majd 1972-ben a színes televíziókészülékek gyártását.
Gyermekkoromban még rádiója sem volt mindenkinek, emlékszem, édesapám is egyik karácsonyra vásárolt a család számára egy rádiót, egész este mind a négyen mellette ültünk és hallgattuk. Nagymamám a 70-es években valamikor, egy fekete-fehér Orion Mátra televíziót vásárolt, amelyen a híradót az egész utca nézte, sokan a szőnyegen ülve.
Mi gyerekek mindig közösen, együtt néztük a gyermekfilmeket, mint az „Utánam srácok”, „Az öreg bánya titka”, a „Hahó öcsi” és természetesen „Bagamérit, aki a fagylaltját maga méri”, együtt nevettünk és együtt izgultunk a történéseken.
Cserépkályha
Télen, esténként még jól megraktuk a szobában lévő cserépkályhát, majd mosakodás után a hatalmas dunyha alá bújtunk, hogy ne fázzunk. Hajnalra bizony teljesen kialudt a tűz, így teljesen lehűlt a ház, ha meleget akartunk, a cserépkályhában és a tűzhelyen a konyhában is újra kellett raknunk a fahasábokat és újra kellett élesztenünk a tüzet. Gyorsan kellett dolgoznunk, ha nem akartunk sokáig fázni. A fa felaprítása mindig a felnőtt férfiak dolga volt, asszonyok csak akkor hasogattak fát, ha a férfiak nem voltak otthon, vagy nem volt férfi a háznál.
Állattartás
Nagyapám mindig hajnalban kelt, bedobott egy jóféle kupica pálinkát és ment ki az ólba ellátni az állatokat. Először szeretett malacaihoz ment, azok már kérték a finom, forró vízzel felengedett kukoricadarát, éhesek voltak, jelezték is hangjukkal, majd a csirkék, a kakasok, a kacsák és végül a kutya, macska került sorra. Az emberek mindig csak az állatok ellátása után reggeliztek.
Nagyapámat nemcsak a falubeli gyerekek, de állatai is kedvelték, legnagyobb rajongója Buksi kutya volt. Munkából hazafeléjövet, amikor nagyapám leszállt a Kőhídnál a buszról, Buksi kutya izgatott lett, majd nekiiramodott és egy szempillantás alatt átugrotta a kétméteres, fém frontkerítést, nem esett nehezére, hiszen fajtája szerint farkaskutya volt. Az akadály leküzdése után, szélvészgyorsan nagyapám elé futott a Kőhídig, majd nyakába ugrott, hogy üdvözölje. Természetesen a Táncsics utcában eleinte nagy volt a riadalom az asszonyok körében, de aztán megszokták zabolátlan természetű kutyánk hóbortjait.
A faluban még tartottak az emberek libát, szarvasmarhát, lovat, a ló nagy segítségükre volt a takarmány, a betakarított termények és egyéb anyagok szállításakor. Akinek nem volt lova, az a kerékpárján szállított mindent. Kb. 12 éves lehettem, amikor édesapám engem is meglepett egy Csepel kerékpárral, melynek nagyon örültem, a szabadságot is jelentette, hiszen nem kellett a buszra várnom, vagy gyalog mennem, ha a szomszéd faluba mentem kenyérért, vagy bevásároltam a faluban a háztartáshoz szükséges dolgokat. Zsákos takarmány terményt is toltam rajta az állatainknak, az ártézi kútról vizet hoztam, segítettem Évikének a tej leadásában. Volt olyan is, hogy csak felkerekeztem Gyöngyösre a barátaimmal, hogy ott szétnézhessünk. A Güdrökhöz, a kis tavakhoz is gyakran látogattunk a faluban, vagy a Szabadság és a Szondi utcába mentem látogatóba a rokonaimhoz, barátaimhoz. Gyakran előfordult az is, hogy a barátaimmal, a családommal a Jászárokszállási strandra mentünk kerékpárral.
Szerencsére még fiam is részese lehetett nagymamám szeretetének, megtapasztalhatta a Viszneki élet nyújtotta élményeket, mint az állatok közelségét, a mezőgazdasági munka megismerését, élvezhette a Viszneki emberek társaságát.
Művelődési ház
A községben természetesen volt művelődési ház, mellette a játszótér, a játszótéren hinta, melyet bevásárlásaink során mindig használtunk is a barátnőimmel, ha nem volt romlandó áru a kosarunkban.
A művelődési ház egy héten háromszor volt nyitva, itt találkozhattak a fiatalok. Mi pesti gyerekek is természetesen minden falubeli gyereket és fiatalt megismertünk (pl. Agócs, Ádám, Berta, Csombok, Dallos, Gonda, Jakus, Kiss, Magda, Szabó, Tóth), hiszen együtt játszottunk, együtt jártunk napszámba, a dolgozókkal együtt vártuk hajnalban a buszt. A művelődési házban lehetett beszélgetni, voltak filmvetítések, voltak táncos mulatságok, ha nem volt nyitva, akkor a buszmegálló volt a beszélgetések színtere.
Kamaszka Néptánccsoport 1973 óta
A falunak természetesen van néptánc csoportja is, melyet Irmuska néni, valamint fia, ifj. Csombok József tanár úr és Csombok Józsefné (Erzsike) tanárnő szervezett. Általános iskolás korában Csilla barátnőm is az alakuló néptánc csoport tagja volt. Az iskolába ebben az időben 110 gyerek járt, ebből 90 gyermek a néptánc csoport tagja volt. A néptánc csoportot az Mgtsz patronálta, a gyermekek kalocsai táncokat mutattak be. Az autentikus ruhák elkészítésében az egész falu összefogott, a nagymamák, anyukák és mindenki, aki tudott hímezni, plisszírozni, fellépő ruhákat készített, a pártákat Csombok Józsefné, Erzsike tanár néni csinálta, később a rengeteg fellépő ruhát is. 1976-tól a néptánc csoport már olyan sikeres volt, hogy több magyarországi helyszínen is felléphetett (színházak, Csillebérc, Zánka, Miskolc), bemutatókon, versenyeken vehetett részt, 5 NÍVÓ Díjjal is jutalmazták. A koreográfus ekkor már Novák Ferenc volt. Barátnőm elmesélése szerint miskolci fellépésük alkalmával az ottani gyermektánccsoport tagjai összesúgtak a hátuk mögött, hogy „hu, itt vannak a Visznekiek”, ők egyből büszkén ki is húzták magukat. A versenyek előtt minden tanítási napon 2 órától este 7-ig próbáltak, a tanárok és a gyermekek kitartása, lelkesedése meg is hozta a gyümölcsét. A csoport a televízióban is szerepelt, a Néphadsereg Művelődési Házában volt a fellépés. A galgamácsai gyermeklakodalmast is felújították Novák úr segítségével, mely meghozta nekik az Észak-Magyarországi Fesztiválgyőzelmet Sátoraljaújhelyen. A kicsik mindig az élvonalban jártak, járási, megyei, országos szinten az első tíz helyezett között végeztek. A gyermekek tehetségük által még külföldre is eljutottak (Finnország, Ausztria, Németország, Lengyelország, Észtország, Erdély). Franciaországban 2 hétig, a Magyar Hét rendezvényeinek keretében vettek részt, a francia televízió élő adásban közvetítette fellépésüket. A gyermekekkel megismertették Észak-Franciaországot, nagy élmény volt nekik a repülős út, s mindenhol sikert arattak.
A néptánccsoporttal Novák Ferenc, Tóth Ferenc, Szögi Csaba, Gyalog László koreográfus is foglalkozott, ennek hatására a csoport már nemcsak kalocsai táncokat, de mezőségi, dél-dunántúli, szatmári táncokat is előadott.
A koreográfusokon kívül a galgamácsai Vankóné Dudás Juli néni, a Népművészet Mestere (írt, rajzolt, festett, hímzett, szőtt, tervezett, énekelt) is foglalkozott a gyerekekkel, alkotásait megtekinthetjük Balatonfüreden a Marina Szállodában, Budapesten a Búsuló Juhász Étteremben, a kerepestarcsai Kórházban, Tokióban a Magyar Étteremben, a galgamácsai Falumúzeumban, a budapesti Néprajzi Múzeumban és a kecskeméti Naiv Művészek Múzeumában, Galgamácsán emlékház viseli a nevét.
A tánccsoport számára a zenét mindig Béla bácsi szolgáltatta zongorajátékával, szeretetteljes odaadással.
A tánccsoport 1988-ban Kiváló Együttes címet kapott, 1993-ban Heves Megyéért Díjat.
A Kovács Hedvig és Szentirmai László által szerkesztett „Visznek, Csibészke” bábjátékos portrékötetek 2009. évi 3. számában nemcsak a Kamaszka bábcsoportról, de a Kamaszka gyermek néptáncegyüttesről is olvashatunk.
Kamaszka Hagyományőrző Néptánc Egyesület 2009 óta
Rendszeresen fellépnek civil szervezetek rendezvényein, falu-, szüreti- és bor napokon, fesztiválokon (sajnos már szűkülő létszámmal). A „Viszneki Vigalom” minden év szeptemberében kerül megrendezésre, amikor is nemcsak a Viszneki, de számos hagyományőrző csoport is fellép. 2016 óta az egyesület szervezi a „Dunán innen, Tiszán túl” ifjúsági népművészeti tehetségkutató verseny elődöntőjét Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Utánpótlás csoportjuk a 2011-ben alakult Pántlika csoport.
2013 06.01.viszneki Kamaszka Hagyományőrző és utánpótlás Néptánc Egyesület -Vámosgyörk falunap - YouTube
Kanyardöntögetés a Mátrában, majd koncertlátogatás
Az idősebb fiúk, akik már dolgoztak, motorkerékpárt vásároltak, először Simpson, később már MZ motorjuk volt, s mivel a barátaink voltak, elvittek bennünket a Mátrába kanyart döntögetni, mely nagyon jó érzés volt, szerettük mi is a természetet és a sebességet. Volt, hogy együtt voltunk a Mátrában motorversenyeken és kirándulni, a Sás-tónál csónakázni, vagy Gyöngyösön a múzeumban, Egerben városnézésen.
Sokszor előfordult az is, hogy minket lányokat elvittek motorral egy-egy koncert helyszínére és be is fizettek bennünket a koncertre. Így jártunk délutánonként, esténként Vámosgyörkre, Hatvanba, Aszódra, Galgahévízre, Hévízgyörkre, legtöbbször Korál és Edda koncertre, de az is előfordult, hogy a fiúk jöttek hozzánk Budapestre, ha a Korál együttes a Budai Ifjúsági Parkban, vagy valamelyik fővárosi művelődési házban lépett fel. A koncertek után, hajnalig beszélgettünk az utcán, a mi lelkünk sem tudott megnyugodni a sok élmény hatására, ahogyan Horváth Attila megfogalmazta a zenészek lelkiállapotát a „Maradj velem”-ben, mi is hasonlóan éreztünk. Érdekes tény, hogy a Históriás is kötődik Visznek községhez rokonai által, valószínűleg az itt megélt élmények az ő életében is meghatározóak voltak.
Írásom utolsó soraival kötelességem megemlékezni Berta Béla barátunkról, akit mindannyian nagyon kedveltünk, szerettünk, jó barátunk volt, de sajnos már csak a temetőben látogathatjuk, mivel 25 éves korában egy közúti balesetben életét veszítette.
Viszneki barátaimmal akarva, akaratlanul összehozott bennünket a közös munka, a közös élmények és a zene szeretete. Kívánom, hogy minden olvasómnak ilyen szép gyermekkora legyen, mint, amilyen szép sors megadatott nekünk, akik ebben a történetben szerepelünk.
Azért vannak a jóbarátok - YouTube
