Az idő előrehaladtával, ahogy szeretteim sorra eltávoznak, egyre több temetőben megfordulok az országban. Sajnos nincs jó tapasztalatom annak ellenére, hogy a rend őrei igyekeznek felügyelni a végső nyughelyeket. Évekkel ezelőtt, 2007 tavaszán döbbenten hallgattam a hírt, hogy az elhunyt államfő és felesége sírját feldúlták, majd kiemeltek emberi csontokat, hamvakat, szégyelltem, hogy ilyen emberek között élek, a helyzet mára sem sokat változott. Szokták mondani „boldogok a lelki szegények”, de ó Atyám, milyen vad és téves gondolat vezethet embereket ilyen tettekre?! Miért van az, hogy Magyarországon még mindig lopják a sírról az angyalkákat, a virágokat és a gyertyákat, van, ahol még a fejfákat is? Ennyire szegény nép lennénk anyagilag és lelkileg? Sajnos valószínűleg így van. Milyen ember az, aki egy szeretett halott sírjáról elveszi a neki szánt szobrocskát, virágot, majd ismét értékesíti, de már olyat is láttam, hogy egyszerűen kidobja más friss virágait, mert nem ő helyezte el a síron. Ilyenkor szeretnék belelátni a fejekbe, az agyakba, mi késztet embereket ilyen tettekre, ehhez azért elég nagy lelki szegénység szükségeltetik.

A virágot azért helyezzük el valaki sírján, mert szerettük, gondolunk rá még ma is, hiszen a közösen megélt emlékek, míg élünk velünk vannak. Gyertyát azért helyezünk el a sírján, hogy azt meggyújtva, örök világosságot biztosítsunk neki, a szerettünknek, a szerettünkért, még ha az a gyertya valójában csak órákig éghet, hiszen véges az anyag, a viasz, amiből megalkották. Mindig fájdalmas, ha egy családtag, egy jóbarát a felhők fölé költözik, s ha közel állt a szívünkhöz sok napnak kell eltelnie míg megnyugvásra találunk. Az első időben, nyilvánvalóan többször látogatjuk a sírját, többször helyezünk el virágot, többször gyújtunk gyertyát otthon, a templomban és a temetőben. Érthető módon valahogyan nekünk is fel kell dolgozni a veszteséget, főleg most, a pandémiás időszak után, amikor nem is biztos, hogy részt vehettünk a temetésen, ott lehettünk a végső szertartáson, így nem búcsúzhattunk el. Tudjuk azonban, hogy a halál is hozzátartozik az élethez fizikai testünk elfáradásakor, hiszen, aki megszületett annak meg is kell halnia.

Ugyanakkor kimegyek a Felvidékre, a Lajtán túlra, Svájcba a rokonaim sírjához, ahonnét soha semmi nem tűnik el, pedig ott van a síron az illető fényképe, a sír gondozásához szükséges eszközök, de senki nem nyúl a más által elhelyezett virágokhoz, kövekhez, gyertyákhoz, legfeljebb az elhervadt virágokat, a leégett mécseseket dobják ki a hozzátartozók, barátok.

Kedves honfitársaim, esetleg példát kellene vennünk tőlük, valahogy rendet kellene teremteni a fejekben! A virágot, a köveket az elhunyt szeretteinknek visszük, a gyertyát az elhunyt szeretteinkért gyújtjuk, nem nektek, akik még éltek, hogy újabb hasznot húzzatok az eladásából, vagy ki tudja milyen indíttatásból megszabaduljatok eme természet alkotta csodáktól. Ha egy sírhely közelében jársz, azt csak jó szándékkal tedd, inkább vigyél, mint vegyél, boldogabb leszel, s életed folyamán ne feledd el tisztelni a természetet, egymást, a halottainkat és magadat!